Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Nézem magam a tükörben.
Nem csinos, nem fiatal.
De már nem is akarok lenni.
Arcvonásaim között ott ülnek
az elmaradt csókok,
a félbehagyott mondatok,
a kimondhatatlan szavak.
Nézem magam a tükörben.
S látom:
a vonások mélyén még mindig ott lapul
valami fény, valami makacs derű,
amit nem lehet ráncok alá temetni.
Nem szépülök, nem fiatalodom,
de már nem is haragszom az időre.
Minden nap ajándék,
amit nem várt senki,
és mégis megérkezett.
Nem fiatal vagyok – élő.
Nem szép – de itt vagyok.
És ez most több, mint elég.
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik: semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem – mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint…,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
szívetekben már nem gyúl láng soha,
stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
mit néktek az aradi Golgota?…
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
nyomorult módra csak feledjetek!…
De lesz még itt a bosszú órájáig,
lesz még itt szív, mely sohasem feled,
hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
a vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
a büntető Igazság karja ver –
és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
a tizenhármak oszlopára fel.
1899. október 4.
Szebb minden napsütésnél
a halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
a múltba tűnve távol, –
köztünk lebeg egy ismeretlen,
nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal,
elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép,
ami nagyon, de nagyon szomorú!
Nem töri át táltos mese,
a hétmérföldes csizma se.
Nem a rácsos tábor-világ –
ő: a sors, a magyar Gulág.
Lélek ellen örök blokád,
ő: a sors, a magyar Gulág.
Frontális köd, köd-gyülevész,
megőrül benne a vitéz.
Szív nem nemes, szabály hamis,
nyílt sisakod: halálod is.
Ez az eleven nem-levés,
az eleve elrendelés.
A pénzváltók, a praktikák,
a ríkató vastaktikák –
hogyha kinek gyarmata vagy:
kölkeidben is az maradj.
Belepusztul ősöd, apád,
ez a sors, a magyar Gulág.
Jaj, aki tarkódon tapos,
a nép legyen alázatos!
Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
Ezer év itt a büntetés.
Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
megölt múltunk: magyar Gulág.
S kidobják a dögcédulát.
Kire az Alvilág sújt,
kire a csillagok pora –
mélység, magasság: egy út,
ez a csillagos Golgota.
Bastille-döngető tenger,
s a krizantémos García.
Kit az Alvilág vert meg,
kit meg a csillagok pora.
Halottas, néma virtus
révedez megrontóira.
Mélység, magasság: egy út,
ez a csillagos Golgota.
Mert megadatott minden:
sokaság, virtus, García.
És eladatik minden –
rövid a vágta mámora.
Kit az Alvilág nyergel,
kit meg a csillagok pora,
s elhallgattatik minden –
ez a csillagos Golgota.
Mélység, magasság: egy út,
csók zuhog, barát mostoha.
Kit az Alvilág vert meg,
kit meg a csillagok pora.
Meghal akár a latrok,
vagy elmarja a glória.
Ég és pokol kezet fog –
ez a csillagos Golgota.
Aranyfüst, rongy ígéret,
sírig hívő az ostoba.
Kit szalmazsák deleltet,
kit meg a csillagok pora.
Szívedből, szent batyudból,
amivel jöttél: mind oda.
Kit Alvilág motoz meg,
kit meg a csillagok pora.
Mert megadatott minden:
sokaság, virtus, García.
S kit Alvilág bitangol,
kit meg a csillagok pora.
Aranyfüst, rongykatarzis,
az utószó aranykora.
Arcom csupa özönvíz –
ez a csillagos Golgota.
Hídépítő álma: híd.
De nem ő jut által rajta.
S ha már mehet: bunkó hajtja,
vérrel virágzik a híd.
Rakja szivárványait,
más szedi a vámot rajta.
A bolond, ki műve borja,
ebben meghunyászkodik.
Szívünk bár rugaszkodik,
hogy e romlást hírül adja:
a bolond, ki sorsa rabja,
abban megragaszkodik.
Évre év és ívre ív,
nincs buzgalom vakság nélkül.
Híd a Kwai-folyón megépül,
minden folyón minden híd.
Szép a rút és rút a szép,
ha a gonosz pártul fogja.
Hogy ne lenne sorsa rabja –
ember megpróbálkozik.
Mi a nép? Eredője van-e?
Maga-magáról fogalma van-e?
Övé lesz-e az édeni alma?
Lakodalma-e forradalma?
Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
Remek ősemberből a jobbágy?
Vívódva az ábránd hóhéraival
mit akar? tér neki e csont-ravatal?
Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
Mikor veri arcul a sorsot?
S ha lövet rá a rémuralom:
nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?
Mi a nép? Akarata van-e?
Erejéről fogalma van-e?
S ha beindul ősz csudamalma:
kinek őröl a föld sokadalma?
