https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Arany János: A vén gulyás

    Egy pohár bor a kezében,
    Bora elfoly, keze reszket,
    Vén gulyás ül a karszéken
    Mult időkre emlékeztet.

    Hosszú évsor nyomja vállát,
    Száz esztendőt emlegetnek;
    Elég volna hagyománynak,
    Elég volna történetnek.

    Ifj’urakkal iddogál sort,
    Kik, mint gyermek a toronyra,
    Oly bámulva, oly szédülve
    Néznek e nagy életkorra.

    Elgondolják, hogyha évök
    Összeraknák hárman, négyen,
    Az ha lenne olyan lépcső,
    Ami e tetőig érjen.

    S elgondolják, hogy kedélyre
    Három-négy sem ér ez aggal,
    Ki nevet, iszik, danolgat
    Tréfaűző ifj’urakkal.

    “Azt a régit, Marci bátya!”
    S felkurjant a kedvenc nóta!
    Ki tudná hanyadszor fúja!
    És ki tudná, hogy mióta!

    “Hej Nagy-Kőrös híres város,
    Ez s ez ottan a nótáros…”
    De az mégsem oly keserves
    Mint a: “gonosz komiszáros.”

    Erre még most is neheztel,
    Nem felejti a vén pásztor:
    Sok borsot törhettek egymás
    Orra alá, egyszer-másszor.

    S ki a rövdebbet húzá,
    Az ellenfél, hol azóta?…
    Csak a Marci bácsi ajkán
    Élteti egy öreg nóta.

    Így danolgat, így beszélget
    Ama régi jobb időrül,
    Közbelopván egy-egy rejtélyt
    Hol tinórul, hol üszőrül.

    Körben ülnek hallgatói
    S egyik így szól ingerkedve:
    “Hát a halál, – Marci bátya?…
    Volna-e már hozzá kedve?”

    Nem felel rá; most az egyszer
    Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
    Néz sokáig a padlóra
    S döföli az ónas bottal.

    Végre homlokát felütve
    Néz merően, szól nyugodtan:
    “Beszámoltam minden ősszel,
    Kárban soha nem maradtam.

    Egy borjúfark sem hibázott,
    Ennyit sem tud rám a gazda;
    Még apjának, nagyapjának
    Sem volt soha rám panassza.”

    S leül biztos öntudattal
    Hogy rendén a számadása.
    Nem hiányzik-é majd végül?
    Nem én dolgom, – azt ő lássa.

    S ujra felpirul kedélye,
    Had busúljon aki káros;
    Jót iszik rá és felkurjant:
    “Hej Nagy-Kőrös híres város!…”

  • Arany János: István örökje

    Az időket zengem én, és az idők apját,
    Teliteljes fényiben a dicsőség napját.
    Vajha késő énekem egy Józsua lenne!
    Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

    Üle István szent király fejedelmi székén,
    A soknyelvű nemzetet birja vala békén;…

  • Arany János: Hunyadi csillaga

    Csillag tűnt fel, fényes csillag,
    Merre a nap télben feljő;
    Tiszta volt a mennyek boltja,
    Semmi pára, semmi felhő.

    S valamennyi égitestet
    Homályossá tőn a szégyen,
    Hogy, miként az, nem ragyognak
    Összevéve hárman-négyen.

    De koronkint amaz egynek
    Fénye elhalt, oly sötét lett!
    Bárha semmi köd vagy pára
    És az égbolt tisztán kéklett.

    Ámde újra még teljesben
    Ragyogott fel szép világa:
    Mint a gyémánt, oly tündöklő,
    Mint az arany, olyan sárga.

    Látta ezt egy földön járó;
    A sötétből, mely övezte,
    Vággyal nézve ama fényes
    Csillagokra, messze, messze…

    S álmodozván, így sohajtott,
    Így ohajtott fel a jámbor:
    “Haj! ki vagy te, sárga csillag,
    Ismeretlen égi vándor?

    Nem vagy-é te ama bolygó,
    Minden bolygók fejedelme,
    Kinek útját szabja, méri
    A tudákos emberelme?

    Nem vagy-é te ismeretlen
    Szebb egekből új jelenség,
    Hozva nékünk e vén földre
    Balszerencsét, jó szerencsét?

    Nem vagy-é te boldog szellem,
    Megidvezült, megdicsőült,
    Hogy vigasztalj a mostanról,
    Hogy reményt nyujts a jövőrül?”

    Ekkor ábrándos lelkében
    Így zendült meg valamely szó,
    Mintha csak a csillagokbul
    Válaszképen lehallatszó.

    Én vagyok az! földi ember
    Fajod régi büszkesége,
    Nevem így zeng míg egy név lesz:
    Hunyadiak dicsősége.

    Kiknek tiszta ép erkölcsén
    Semmi csorba, semmi szeplő;
    Kiknek, egyaránt, kezében
    Nagy volt a kard, és a gyeplő…

    …………………………………………….

    ……………………………………………..

  • Arany János: Szibinyáni Jank

    Ritka vendég Rácországban
    Zsigmond a király, a császár:
    Jól fogadja István vajda,
    István, kinek apja Lázár:
    Hét egész nap látja dúsan,
    Becsülettel, emberséggel;
    Nem felejti, ki a gazda,
    S nem felejti, kit vendégel.

    Majd vigasság: zene, tánc, bor
    Tartja ébren a földházat,
    Majd ujudvar, öklelés áll, –
    Hangos erdőn nagy vadászat:
    Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
    Nyomja össze a vad berket,
    Szorul a rés, a lovag lés,
    Íja pendül, ménje kerget.

    Áll a hajsza, vége-hossza
    Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
    “Magyar a magyar” Zsigmondnak,
    “Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
    “Ámbár – mond ez – udvaromnál
    Van egy apród, csak parányi:
    Az magyar lesz!…Erdély szülte,
    Neve Janko Szibinyáni.

    Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
    Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
    Nagy csikasz vad ugrik föl, de
    Visszaperdül, mint a gyűrü –
    “Hallod-e Jánk! ím királyod
    Szeme látja, – s ez jutalma,
    Hogy te nékem azt a farkast
    Megkeríted élve, halva.”

    Rövid a szó, – gyorsan hangzó
    Kísérője büszke jelnek:
    De sokallja, meg se hallja,
    Már nyomúl a hősi gyermek.
    Hol királya, még a tájra
    Szeme egyszer visszalobban,
    S a vad állat meg sem állhat:
    Mind szorítja, űzi jobban.

    S majd a róna sorompója
    Nyílik, amint hajtja ménjén,
    Majd eltűnnek a sürűnek
    Lombos, ágas szövevényén.
    Itt gyalog száll, – paripája
    Fel s alá nyerít gazdátlan;
    Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!…
    Szól a vajda: semmi! bátran!

    Jank azonban mind nyomon van:
    Le, a völgynek, fel, a hegyre,
    Vadcsapáson, vízomláson
    Veri, vágja, űzi egyre.
    A vad olykor hátra horkol,
    Foga csattog, szája résnyi,
    Majd, mint vert eb, kit hevertebb
    Ostor üldöz, szűköl és nyí.

    Már az állat piheg, fárad,
    Nem az ifju, noha gyermek:
    Martalékát addig űzi
    Míg ledobban s vár kegyelmet.
    A királyhoz és urához
    Rabul vonja, szégyenszemre;
    Szól a vajda: ez nem első!
    Szóla Zsigmond: “Istenemre!…

    Tartom a just e fiúhoz!
    Enyim a fa, az gyümölcse:
    Visszakérem. Te kegyelmed
    Ebben most már kedvem töltse.”
    Nem oly hangon volt ez mondva,
    Hogy sokáig, vagy hiába…
    Így kerűlt Jank Szibinyáni,
    Zsigmond király udvarába.

    Ott idővel karral s fővel
    Isten után vitte sokra;
    Másszor is még, többször is még
    Járt vadászni farkasokra;
    Mint védője a keresztnek,
    Megrontója büszke tarnak,
    Idegen nép hőse is lett
    Derék hőse a magyarnak.

    Most is vallják, egyre dallják
    Szerbhon ifjai, leányi,
    Guzlicájok hangja mellett:
    Ki volt Janko Szibinyáni.
    De a magyar ajakon is
    Neve, híre általános:
    Mert hisz él még… él örökké
    A dicső Hunyadi János.

  • Arany János: A bajusz

    Volt egy falu – nem tudom, hol,
    Abba’ lakott – mondjam-é, ki?
    Se bajusza,
    Se szakálla,
    Egy szőrszála
    Sem volt néki;
    Annálfogva helységében
    Nem is hítták egyéb néven:
    Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
    E volt az ő titulája.
    No mert (közbe legyen mondva)
    Azt az egyet meg kell adni,
    Hogy a Szűcs György falujában
    Könnyű volt eligazodni:
    Mivel ottan minden ember
    Névhez jutott olcsó szerrel
    Azon felűl, mit az apja
    Adott neki, meg a papja.
    Nem tudom, ha más vidéken
    Megvan-é e szép szokás,
    Nem tudom; de nagy kár lenne,
    Ha divatból úgy kimenne,
    Mint például – hogy többet ne
    Mondjak… a káromkodás!

    Egyébiránt Szűcs György gazda
    Semmit is el nem mulaszta,
    Hogy bajuszát megnövelje,
    Meglévén… a puszta helye. –
    Kente, fente ő azt írral,
    Kígyóhájjal, medvezsírral,
    Ebkaporral, kutyatéjjel;
    Meg is nőtt az minden éjjel

    • Tudniillik: álmában;
      S ha fölébredt, mennyi kéjjel
      Tapogatta… hiában! Ami pedig Szűcs György gazdát
      Máskülönben illeti:
      Nem bolond ember volt ám ő:
      Ládájába’ pénz, egy bögre,
      Azonkívül juha, ökre
      És – szamara volt neki.
      Sőt az is szent, hogy már régen
      Ott ülne a birószéken,
      Hasa, hája, kéknadrága…
      Minden kész e méltóságra:
      De mit ér, ha nincs bajusz!
      Ily anyám-asszonyos képpel
      Sosem választá a nép el;
      Szavazott rá tíz, vagy húsz.

    Oh ti, kiket a természet
    Bajusz-áldással tetézett,
    Ti nem is gondolhatjátok,
    A csupasz száj mily nagy átok!
    Ti, midőn a szúrós serte
    Sima állotok kiverte,
    Minden szentet sorra szedtek
    S a beretvától sziszegtek!

    Ti, ha egyszer, hébe-korba’
    Beleér levesbe, borba
    Szegény ártatlan bajusz; vagy
    Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
    Már az olyan nagy sor nektek!
    Már ollót mit emlegettek,
    Nem tudván, e szőr mily drága,
    Becsesebb a drága gyöngynél:
    E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
    S lám! hiányzott boldogsága.
    Mily irígyen nézte másnak,
    A legutolsó kapásnak,
    Hogy mohos a szája-széle:
    Bezzeg, cserélt volna véle!
    De mi haszna! mindhiába!
    Nincs orvosság patikába,
    Széles mezőn, drága kertben,
    Vagy más helyen,
    Ami neki szőrt neveljen!
    S már a bajszot úgy gyülölte,
    Hogy legott a méreg ölte,
    Látva, hogy nő más embernek,
    Vagy korommal fest a gyermek
    Sőt csupán ezér’ a macskát
    Sem tűrhette udvarában, –
    S bajuszt kapván áldott nője,
    Elkergette, vén korában.

    Történt, hogy oláhcigányok,

    (Tudvalevő nagy zsiványok)
    Kóborlának a vidéken,
    S megszálltak a faluvégen.
    Nosza mindjár’ sátort ütnek,
    Tüzet rakva, főznek, sütnek
    Abból, amit valahonnan
    Más faluból idehoztak,
    Minthogy onnan
    Éhen-szomjan
    Búcsu nélkül eltávoztak.
    Meghíják a rokonságot,
    A helybeli cigányságot,
    És ezeket tőrül hegyre
    Kivallatják mindenképpen:
    Mi van? hogy’ van a helységben?
    S a hallottat szedik begyre.
    Épen mint a jó vezér,
    Ha az ellenséghez ér,
    Minden bokrot és fatörzsöt,
    Minden zegzugat kikémel;
    Lassan mozdul seregével,
    Küld vigyázót, előörsöt,
    Puhatolja, merre gyengébb,
    Hol erősebb az ellenség;
    Nem siet, de csupa szemfül,
    S mikor aztán ütközetre
    Megy a dolog: gyors a tettre,
    Veri a vasat, míg meg nem hűl.
    Nemkülönben a bölcs vajda
    Haditervet kohol mindjárt:
    Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
    Hogy ne tudná csinyja-binját:
    Hol lakik dús özvegy asszony,
    Kit jó móddal megkopasszon?
    Melyik háznál van eladó
    Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
    Ki legény után bolondul?
    Mert az a jövendölést
    Megfizeti ám bolondul!
    Kinek esett holmi kára
    S van szüksége prófétára,
    Hogy nyomába ne jöhessen,
    Sőt, ami több, ráfizessen?
    Ki szeretne gazdagodni,
    Könnyű módon pénzhez jutni:
    Ásni onnan, hova nem tett,
    Vagy, ha tett is,
    A letett kincs
    Időközben elszelentett?
    Mindez a vén vajda gondja,
    Ki nem adná egy vak lóért,
    Hogy a magyar kész bolondja.

    Nem kerülte ki figyelmét

    Szűcs György uram nyavalyája,
    Gondolván, hogy ő kigyelmét
    Egy kissé megberetválja.
    Nem kell ahhoz néki szappan,
    Anélkül is mester abban:
    Szőrmentibe, vagy visszára
    Beretválni nincsen párja.
    Kivált most, hogy az idő
    S alkalom oly kedvező;
    Ripeg-ropog
    A sarló-fog,
    Munkától ég a mező;
    Nincsen otthon
    Csak az asszony,
    Hogy megfőzzön,
    Vagy dagasszon;
    Vagy ha néhol egy beteg
    Szalmaágyon fentereg;
    Vagy a seprű, házőrzőnek
    Felállítva küszöbre;
    De ha Isten meg nem őrzi,
    Ott lehet az örökre.

    Egyedül van Szűcs György gazda,

    Egy lélek sincs udvarában:
    Hát im! a furfangos vajda
    Beköszön a pitvarában.
    “Ejnye gazduram, a kőbe!
    Mi dolog az, hogy kigyelmed
    Bajuszát levágja tőbe?
    Magyar ember-é kigyelmed?”
    Milyen szemmel nézett rája
    Szűcs György gazda, képzelhetni:
    A vasvillát sem lehetne
    Mérgesebben odavetni;
    De a cigány győzte szóval,
    Hízelgővel, úsztatóval:
    Míg György el nem panaszolta,
    Hogy’ áll a dolog mivolta.

    "Szent Pilátus! minő szégyen!

    Hát miér’ nem mondta régen
    Sohasem volt? nem is termett?
    Hát miért nem mondta kelmed?
    Nagy bajusza volna régen:
    Hisz ez az én mesterségem!”

    Megörűle György a szónak,

    Hogy bajusza lesz maholnap,
    S mintha nőne a szép sörte,
    Már a helyét is pödörte.
    Sonka, sódar,
    Füstös oldal,
    Liszt, szalonna,
    Főzelék,
    Van elég;
    Ráadásul jó ozsonna,
    S valamit a vajda kére,
    Megalkudva, megigérve.
    Nosza tüzet rak legottan,
    Lobog a láng, bőg a katlan,
    Száll a szikra, fojt a füst,
    Fő a fürdő; forr az üst,
    Benne mindenféle gyimgyom,
    Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
    Ami úton, útfelen
    Elhányódik, vagy terem.
    E bűbájos fürdőlében
    Nő meg a György bajsza szépen;
    S ha hibáznék egy kicsi:
    A babona ráviszi.

    Kész immár a bornyomó kád:
    Szűcs György jó remény fejébe,
    Nyakig ül a szennyes lébe,
    Istennek ajánlva dolgát.
    A cigány sereg azonban
    Beszivárog alattomban;
    Jön elébb egy, aztán kettő,
    Mintha csak úgy történetből:
    Szerencsére a vajdának
    Épen jó, hogy bebotlának!
    Egy tüzet rak, más vizet mer,
    Másik fát hoz… kell az ember;
    Úgy szaladnak! úgy segítnek!
    Dolgot ád a vajda mindnek.

    Hogy pedig a hasznos pára
    Szűcs uram fejét megjárja:
    Elővesznek egy nagy ponyvát
    És a fürdőkádra vonják;
    S a kád mellett körbe-körbe
    Tánc kezdődik, fürge, pörge;
    Kalapácstól dong a donga;
    “Tiktak, tiktak” foly a munka,
    S egy büvös dal
    Ümmög halkal:
    “Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
    Igen biz a, szegénynek.”
    S míg a ponyvát sietősen
    Jó erősen
    Apró szeggel odaszegzi,
    A cigányhad ujra kezdi:
    “Bajusza van Szűcs Györgynek,
    Ne irígyeld szegénynek!”

    Ezalatt a pénzes bögre

    Búcsujárni ment örökre,
    Követé a füstös oldal,
    A szalonna, meg a sódar,
    Az ágynémü, fehérnémü,
    A vasféle, meg a rézmű.
    Szóval, ami könnyen mozdult,
    Lába kelvén, mind elpusztult,
    Mert a gazda – “tiktak, taktak” –
    Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

    Meddig űle György a kádban

    Lepedővel leszögezve,
    Nincs megírva krónikámban.
    Csak annyi van följegyezve,
    Hogy mihelyt abból kilépe,
    Tükröt vévén a kezébe,
    Hogy bajuszát felsodorja:
    Nem tehette, mert nincsen mit!
    Mert bajusza nem nőtt semmit,
    De igen a füle s orra

  • Arany János: A fülemile

    Hajdanában, amikor még
    Így beszélt a magyar ember:
    Ha per, úgymond, hadd legyen per!
    (Ami nem volt épen oly rég) –
    Valahol a Tiszaháton
    Élt egy gazda: Pál barátom,
    S Péter, annak tőszomszédja;
    Rólok szól e rövid példa.

    Péter és Pál (tudjuk) nyárban
    Összeférnek a naptárban,
    Könnyü nekik ott szerényen
    Megárulni egy gyékényen;
    Hanem a mi Péter-Pálunk
    Háza körűl mást találunk:
    Zenebonát, örök patvart,
    Majd felfordítják az udvart;
    Rossz szomszédság: török átok,
    S ők nem igen jó barátok.

    Ha a Pál kéménye füstöl,

    Péter attól mindjár’ tüszköl;
    Ellenben a Péter tyukja
    Ha kapargál
    A szegény Pál
    Háza falát majd kirugja;
    Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
    Mely a kert alá is elhat!
    Ez sem enged, az se hagyja,
    S a két ház kicsínye, nagyja
    Összehorgolnak keményen,
    Mint kutyájok a sövényen
    Innen és túl összeugat
    S eszi mérgében a lyukat.

    De, hogy a dologra térjek,

    Emberemlékezet óta
    Állott egy magas diófa,
    Díszeűl a Pál kertjének.
    A szomszédba nyult egy ága,
    Melyet Péter, minthogy róla
    A dió is odahulla,
    Bölcsen eltűrt, le nem vága.
    Történt pedig egy vasárnap,
    Hogy a fentírt fülemile
    Ép’ a közös galyra üle,
    Azt szemelvén ki oltárnak,
    Honnan Istent jókor reggel
    Magasztalja szép énekkel:
    Megköszönve a napot,
    Melyre, im, felvirradott.
    A sugárt és harmatot,
    A szellőt és illatot;

    A fát, melynek lombja zöld,
    A fészket, hol párja költ,
    Az örömet, mely teli
    Szivecskéjét elteli;
    Szóval, ami benne él
    S mit körében lát, szemlél,
    Azt a pompát, fényt és szint,
    Mely dicsőség

    • Semmi kétség –
      Ő érte
      Jött létre
      Csupán ő érette mind!
      Elannyira, hogy Pál gazda,
      Ki gyönyörrel ott hallgatta,
      Így kiáltott örömében:
      “Istenem, uram
      Beh szépen
      Fütyöl ez az én madaram!” “Kendé bizony az árnyéka!
      Mert olyat mondok, hogy még a…”
      Hangzik átal a sövényen
      Egy goromba szó keményen.
      “Hát kié – pattogja Pál –
      Mikor az én fámra száll?”
      “De az én portámon zengett:
      Hogy illetné a fütty kendet!”
      Pál nem hagyja: őtet uccse!
      Péter ordít: ő meg úgyse!
      Többrül többre, szórul szóra,
      Majd szitokra, majd karóra,
      Majd mogorván
      Átugorván
      Ölre mennek, hajba kapnak;
      Örömére a szent napnak
      Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
      Hanem a just mégsem hagyva. Pál azonban bosszut forral,
      És ahogy van, véres orral
      Megy panaszra, bírót búsit,
      S melyet a vérszenny tanúsit
      A bántalmat előadja.
      Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
      Inkább fölmegy a királyig
      Térden csúszva: de a füttyöt,
      Mely az ős diófárul jött,
      Nem engedi, nem! halálig.
      Nyomatékul egy tallért dob
      Az igazság mérlegébe,
      Mit a bíró csúsztat a jobb
      Oldalon levő zsebébe. Pétert sem hagyá pihenni
      A nagy ártatlan igazság:
      Nem rest a biróhoz menni
      Hogy panaszát meghallgassák.
      Így s úgy történt, – elbeszéli,
      Övé a fütty, ő azt véli:
      Nincs vármegye,
      Ki elvegye,
      Nincsen törvény, nem lehet per.
      Hisz azt látja Isten, ember! –
      De, hogy a beszédet össze
      Annál jobb rendben illessze,
      Az ütlegből sokat elvesz
      És a joghoz egy tallért tesz,
      Mely is a birói zsebben
      Bal felől, a szív iránt,
      Meghuzódik a legszebben. Felderüle a kivánt
      Nap, mely a vitát eldöntse,
      Hogy a fülemile-pörben
      Kinek szolgál a szerencse.
      Ámde a birót most cserben
      Hagyja minden tudománya,
      És ámbátor
      Két prókátor
      Minden könyvét összehányja,
      S minden írást széjjeltúr is:
      Ilyen ügyről,
      Madárfüttyről,
      Mit sem tud a corpus juris;
      Mignem a biró, haraggal
      Ráütvén a két zsebére
      S rámutatván a két félre,
      Törvényt monda e szavakkal
      A szegény fülemilére:
      Hallja kendtek!
      Se ide nem, se oda nem
      Fütyöl a madárka, hanem
      (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
      (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
      Elmehetnek. *

    Milyen szép dolog, hogy már ma
    Nem történik ilyes lárma,
    Össze a szomszéd se zördül,
    A rokonság
    Csupa jóság,
    Magyar ember fél a pörtül…
    Nincsen osztály, nincs egyesség
    Hogy szépszóval meg ne essék,
    A testvérek
    Összeférnek,
    Felebarát
    Mind jó barát:
    Semmiségért megpörölni,
    Vagy megenni, vagy megölni
    Egymást korántsem akarja:
    De hol is akadna ügyvéd
    Ki a fülemile füttyét
    Mai napság felvállalja!?

    (1854)

  • Arany János: Az egri leány

    Ballada

    I

    Kassa mellett, egy fölvárban,
    Tivornyázott a cseh rabló;
    Ordas újbor a pohárban:
    Hozzálátnak ketten-hárman.

    Szólt az egyik: ez fölséges!
    Szólt a másik: milyen édes!
    Boldog ország, áldott ország,
    Melynek földje ilyen bort ád!

    Szóla Telef, zord vezérök:
    “A keservét! hisz ez méreg!
    Semmi tűz a rossz csigerben:
    Lőre volna ez Egerben.

    Egri püspök nagy pincéje
    Drága borral teljes-teli:
    Szegény csehet nem szíveli,
    De a lengyelt vendégeli.

    Lóra tehát, indulóra!
    Fel, borinni, víg leventék:
    A pap, a csap adja mindég,
    Kevés neki annyi vendég.”

    S mint a holló, mint a felhő,
    Mint az árnyék, mint a szellő,
    Oly sötéten, annyi zajjal,
    A zsiványhad messze nyargal.

    II

    Egri leány ablakára
    Rászállott egy kis madárka,
    Kocogtatja, veregeti,
    Esdekelve így szól neki:

    “Nyiss ablakot, szép leányzó!
    Hideg szél fú, esik a hó,
    Fázom itt a házereszbe’:
    Nyisd ki hamar és eressz be.”

    “Nem eresztlek, ki sem nyitom,
    Mert egyedül vagyok itthon;
    El is ült már a jó madár,
    Bagoly az, ki éjszaka jár.”

    “Nem vagyok én csúnya bagoly,
    Inkább tőrbe esett fogoly,
    Szerelemnek hű madara:
    Szeretődnek édes szava.”

    “No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
    Szegény madár! bebocsátlak;
    Fázol ugy-e, reszketsz igen
    Odaki, a nagy hidegen.

    “No, ha az vagy, jőj be onnat:
    Kinyitom az ablakomat,
    Az ajtómat, ablakomat…
    Melengető két karomat!”

    III

    Rozgonyi püspök palotája nyitva,
    Négy sor ablakkal kivilágosítva:
    Magyar ott a lengyelt szívesen látja,
    Új ismerőse, régi jó barátja.

    “Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!”
    Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,
    Rá zene zendűl, kehely összecsendűl;
    Magyar és lengyel deli táncra lendűl.

    “Hej, ti vitézek, koszorúsdi táncban
    Vér foly az utcán, foly a vér a házban!
    Ég a város!… tüze messze lángol,
    Négy szögeletjén ide is világol.”

    • Hol az én kardom? – hol az én nyergem?
    • Paripámra ki tud igazitni engem? –
      Az enyém damasz volt – az enyém skárlát –
      Besenyő lovamnak sose láttam párját.

    “Hej! ma vitézek bottal az ebre!
    Másszor ülünk már puha szép nyeregre!
    Ki lovon, – ki gyalog, – ki, ha épen mászva…
    Mert a veszély már itt van, a házba’.”

    Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,
    Szép piros bortól iszamós a padló,
    Szép piros vértől sikamós a padló:
    Odabent a cseh, odabent a rabló!

    IV

    “Mi zuhog, hallod-e?” – “Szilaj szél zugása.”
    “Mi dobog, hallod-e?” – “Kebled dobogása.”
    “Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem:
    Valami hidegség úgy borzogat engem!”

    “Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;
    Gerlice szivedet ne rémitse a zaj:
    Katonák az utcán, Lengyel László népe,
    Simon püspök bora nem fér a fejébe.”

    Kimene a legény, bár ne tette volna!
    Szíve meleg vére kiömölt a hóra,
    Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:
    Egy csepp a leányzó fehér kebelére.

    És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget;
    Érez a lány szíve csoda melegséget:
    Szeretője keblét amely átalverte,
    A vasat, a vasat kézből kitekerte.

    S ki látta valaha, villámlani télben?
    Fegyver csillogását fekete éjfélben?
    Galambot marókkal víni, verekedni?
    Gyönge szűzi karról piros vért csepegni? –

    Sok pribék esett el egyenetlen harcon,
    De az egri lányból sem lett egri asszony:
    Messziről egy dárda hű szivét bejárta,
    Fehér köntösében odarogyott szépen
    Kedves halottjára.

    V

    Fut a rabló megrakottan,
    Nyomja vállát súlyos préda;
    S a bitang nép, a sok céda,
    Veszekedik a lopotton.

    De a magyar lóra pattan,
    Követi sok bátor lengyel:
    “Nos vitézek, hát e szennyel
    Mi legyünk-e az adósok?”

    Jó lovagok, hű csatlósok
    Hogy elérik a pribéket –
    No hiszen, cseh, jaj most néked!
    Mért születtél e világra!

    Nem akadnál most az ágra
    Gyalázatnak címeréül,
    Varju holló ételéül,
    Ország utja közelében. –

    Itt is, ott is, minden lépten
    Maradoz a védtelen cseh;
    Aki futhat, nagy szerencse:
    De kevés már aki futhat.

    Maga Telef sem lel útat
    Kassa mellé, a felvárba:
    Körülfogva, mélyre zárva
    Bünhödé meg az elmultat.

  • Arany János: Szent László

    Legenda

    Monda Lajos a nagy király:
    Eredj szolgám, Laczfi Endre,
    Küldj parancsot, mint a villám,
    Köss nehéz szablyát övedre:
    A tatártól nagy veszélyben
    Forog Moldva, ez a véghely:
    A tatárra veled menjen
    Tízezernyi lófő székely.

    Kél Budáról Laczfi Endre,
    Veszi útját Nagy-Váradnak;
    Kölestermő Kunság földén
    Jó csatlósi áthaladnak;
    Várad kövecses utcáin
    Lovuk acél körme csattog,
    Messzefénylik a sok fegyver,
    Messzedöng a föld alattok.

    Hallja László a templomban
    Körösvíznek partja mellett;
    Visszatér szemébe a fény,
    Kebelébe a lehellet;
    Koporsója kőfedelét
    Nyomja szinte három század:
    Ideje már egy kevéssé
    Szellőztetni a szűk házat.

    Köti kardját tűszöjére
    S fogja a nagy csatabárdot,
    Mellyel egykor napkeleten
    A pogánynak annyit ártott;
    Félrebillent koronáját
    Halántékin igazítja;

    • Éjféltájban lehetett már –
      A vasajtót feltaszítja.

    És megindul, ki a térre;
    És irányát vészi jobbra,
    Hol magasan felsötétlik
    Ércbül öntött lovagszobra;
    Távolról megérzi a mén,
    Tombol, nyerít, úgy köszönti:
    Megrázkódik a nagy ércló
    S érclovagját földre dönti.

    Harci vágytól féke habzik,
    Kapál, nyihog, lángot fúvall;
    László a nyeregbe zörren
    S jelt ad éles sarkantyúval;
    Messze a magas talapról,
    A kőlábról messze szöktet;
    Hegyen-völgyön viszi a ló
    A már rég elköltözöttet.

    Egy ugrás a Kalvária
    És kilenc a Királyhágó;
    Hallja körme csattogását
    A vad székely és a csángó:
    Ám a lovat és lovagját
    Élő ember nem láthatja,
    Csodálatos! – de csodákat
    Szül az Isten akaratja. –

    Három teljes álló napig
    Vívott a pogánnyal Laczfi;
    Nem hiányzott a székely szív,
    De kevés a székely harcfi
    Míg a tatár – több mint polyva,
    Vagy mint a puszták fövénye –
    Sivalkodik, nyilát szórja,
    Besötétül a nap fénye.

    Már a székely alig győzi,
    Már veszélyben a nagy zászló,
    De fölharsog a kiáltás:
    “Uram Isten és Szent László!”
    Mint oroszlán, ví a székely,
    Megszorítva, nem megtörve…
    Most a bércen láthatatlan
    Csattog a nagy ércló körme.

    “Ide, ide jó vitézek!”
    Gyüjti népét Laczfi Endre:
    Hát egyszer csak vad futással
    Bomlik a pogányság rende;
    Nagy tolongásnak miatta
    Szinte már a föld is rendül;
    Sok megállván mint egy bálvány,
    Leragad a félelemtül.

    Sokat elüt gyors futtában
    A repülő kurta csákány;
    Sok ki nem mozdul helyéből
    Maga rab lesz, lova zsákmány.
    Foglyul esett a vezér is
    Atlamos, de gyalázatja
    (Nehéz sebben vére elfoly)
    Életét meg nem válthatja.

    Fel, Budára, Laczfi Endre
    Számos hadifoglyot indít;
    Annyi préda, annyi zászló
    Ritka helyen esik, mint itt.
    Rabkötélen a tatárság
    Félelemtül még mind reszket.
    És vezeklik és ohajtja
    Fölvenni a szent keresztet.

    Hogy elértek Nagy-Váraddá,

    • Vala épen László napja –
      Keresztvízre áll a vad faj,
      Laczfi lévén keresztapja.
      Összegyűl a tenger néző
      Hinni a csodába, melyet
      Egy elaggott, sírba hajlott
      Ősz tatárnak nyelve hirdet:

    “Nem a székely, nem is Laczfi,
    Kit Isten soká megtartson;
    Hanem az a: László! László!
    A győzött le minket harcon:
    A hívásra ő jelent meg,
    Vállal magasb mindeneknél
    Sem azelőtt, sem azóta
    Nem láttuk azt a seregnél.

    Nagy lovon ült a nagy férfi,
    Arca rettentő, felséges;
    Korona volt a fejében
    Sár-aranyból, kővel ékes;
    Jobb kezében, mint a villám
    Forgolódott csatabárdja:
    Nincs halandó, földi gyarló
    Féreg, aki azt bevárja.

    Mert nem volt az földi ember,
    Egy azokból, kik most élnek:
    Feje fölött szűz alakja
    Látszott ékes nőszemélynek;
    Koronája napsugárból,
    Oly tündöklő, oly világos! -“
    Monda a nép: az Szent-László,
    És a Szűz, a Boldogságos.

    S az öreg tatár beszédét,
    Noha kétség nincs felőle;
    Bizonyítá a templomnak
    Egy nem szavajátszó őre:
    Hogy három nap a sirboltban
    Lászlót hiába kereste;
    Negyednapra átizzadva
    Találtatott boldog teste.

    (1853. szept. 19.)


    Címkék:
    Arany János, 1853, legenda, Szent László, hősi

  • Arany János: A hegedű

    Víg legenda

    Krisztus urunk Szent-Péterrel
    Vándorolván gyalogszerrel,
    Magyarhont is útba ejté,
    Az alföldet nem felejté,
    Ha a beszéd nem szófia
    És áll a géográfia,
    Amit ugyan eldönteni
    Szoroska hely az itteni.
    Mondom tehát, mennek vala:
    Elől az Úr, –
    Nehány lépésre szótlanúl
    Követte hű apostola.

    Útközben egy csárdához értek,
    Vendég ivott abban temérdek,
    Azaz hogy mindenféle sok
    Palóc, matyó fuvarosok,
    Jó alkura, még jobb hiszembe’
    Tehert szállítva Debrecenbe,
    Bogárhátú, széles faru
    Szekereik, mint egy falu,
    Oly szanaszét, rendetlenül,
    Hevertek az állás körül;
    Míg a lovak, mint ünnepen,
    Szélt vettek a széles gyepen
    S nem látszanak busúlni rajta,
    Hogy valaki el-, vagy behajtja,
    Vagy eltévednek és soha
    Nem lesznek a matyó lova.
    Ellenben a jókedvű gazdák –
    Ők úgyse’ gondolnak vele:
    Busúljon a ló – arra bizzák –
    Hiszen elég nagy a feje;
    A kancsó kézről-kézre jár,
    Énekelik, hogy: isz – sza már;
    Hallani zajt,
    Hangos kacajt,
    Szidalmat is, épűletest,
    Rohadt beszédekkel vegyest.

    Péternek mindez új dolog,

    Szeretné látni, hallani
    Kissé közelről az egészet,
    És, mintha vonná valami,
    A csárda felé sompolyog,
    Gondolva, hogy tán csak benézhet.
    Aminthogy rögtön is bement,
    Urának ellenére, ki
    Szelíd hangon így szólt neki:
    “Ne menj be, Péter!”
    Nem mondja kétszer;
    De, büntetésül, hogy bement,
    Hátára hegedűt teremt.

    S alighogy a küszöbre lép,

    Alig fordúl egyet elébb,
    Midőn körötte, mint a méh,
    Felzendül a garázda nép.
    “Huzd rá! huzd rá! kiáltja mind,
    Dolgozván a sok itce, pint;
    Az egyik a borát köti,
    A másik pénzét csörgeti;
    Furfangosabb elmével egy
    A léces kármentőbe megy
    S a fürge csaplárnét kivonja,
    Szintúgy repít belé a kontya,
    És táncra-billegőn a pár
    Elébe áll, nótára vár.
    Péter pedig csak néze szét:
    Mirevaló minde beszéd?
    A hegedű… az oly csodás:
    Nem látja ő, de látja más.
    Hiába szólt, hiába kért,
    Hogy ő a nótához nem ért: –
    Tűzre olaj a kifogás,
    Kopasz mentség, szabadkozás.
    És már nőttön-növő dühök
    Miatt a házpalló dübög;
    Alant a ház pallója, fent a
    Béketürő mester-gerenda;
    Ütés ütésre, botra bot:
    Veszedelmes egy állapot!
    Én nem tudom, de gondolom,
    Hogy abból Péter is kapott.

    Az Idvezítő ezalatt

    Szép csöndesen tovább haladt,
    S midőn elérte a tanitvány,
    Feléje fordult, így tanitván:
    “Kiváncsiság bűnnek fele,
    A rossznak már nézése ront;
    Ki szántszándékkal lett bolond,
    Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
    Józanság! a szavam, – de részeg
    Ember elől én is kitérek.”

    (1853. ápr. 17.)

  • Arany János: Régi jó időből

    Elfolyt a méz a köpűből,
    A köpű is romba:
    Beléesett egy vén medve
    Világfájdalomba;
    Dirmeg idébb, dörmög odább,
    Hangja szép goromba:
    Hej! nem így volt, más világ volt
    Fiatal koromba!

    Nem őrizte akkor a méh
    Szuronnyal a mézet,
    A szamóca és a málna
    Bővebben tenyészett;
    Nem volt ilyen hosszu a tél –
    Alighogy a talpam
    Fölfelé is, lefelé is
    Egyszer végignyaltam.

    Csöve nem volt a vadásznak,
    Az oláhnak botja –
    Sem pedig így megviselve
    Bundám állapotja.
    Zöld erdőben, zöld mezőben
    Barangolva bátran,
    Kiskirályi méltósággal
    Tetszésemre jártam.

    Akkor minden tüskebokron
    Nem volt ennyi fészek:
    Mély odúból huhogtak az
    Udvari zenészek;
    Tele szájjal énekeltek;
    Szélesen és hosszant;
    Ez az apró sok csicsergés
    Engemet csak bosszant.

    No de ‘iszen, bár nehezen,
    Tűröm, amig tűröm,
    Bölcseségem a világnak
    Fogaim közt szűröm;
    S ha nem akarja bevenni
    A jó tanulságot:
    Felfalom egy ásítással
    Az egész világot.