https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Markosz Argentariosz: A görög antológiából

    fordította Babits Mihály

    Keblem az ő keblén, szívem szívére dobogva:
    csókosan itták föl ajkaim Antigonét;
    égő testét testemhez szorítottam… a többit
    fedje titok: csak a mécs látta, mi jött ezután!

  • Meleagrosz: A megtérő hajnalhoz

    fordította Babits Mihály

    Ó, nyomorult hajnal! hol késel most, amikor más
    öleli Démót, s más élvez a paplan alatt?

    Hej, mikor én vígadtam ölén, be sietve dobáltad
    rám kárörvendő gúnymosolyod nyilait!

  • Philodémosz: A görög antológiából

    fordította Babits Mihály

    Ó, láb, ó, lábszár, s amikért elzülleni nem kár,
    ó, comb, ó, lágyék, tompora s gömbölyű far!
    Ó váll, ó, emlők, s te megejtő karcsú nyak íve,
    ó gyönyörű két kéz! ó, szemek, őrületem!

    Ó, buja mozdulatok s szájt szájrafűző buja nyelvek
    csókjai, ó, ideget fölkavaró buja hang!
    Nem görög asszony szült, Flórám, és nem dalolod bár
    Sapphót – Perseus is hindu leányt szeretett!

  • Anakreón: Szüret

    fordította Babits Mihály

    A sötétbogyóju szőllőt
    kosarakba gyüjtve vállon
    viszik ifjak és leányok;
    de a kádba öntve már csak
    a legény tiporja vígan
    locsogó musttá a fürtöt;
    kiabál s dicséri Bacchost
    vidám taposó-dalokkal,
    amikor csobogni hallja
    a toroknak kedves újbort,
    amiből vének ha isznak,
    remegő bokájuk ugrál
    s lobog ősz hajuk a táncban.

    A szerelmes ifju árnyas
    lugasok hüsébe surran,
    hol a karcsutestü lányka
    pihen, és mig alszik, esdve
    csalogatja már előre
    élvezni a hitves-ágyat.
    De ha az szavára nem hajt,
    leszorítja, kényszeríti:
    fiatalság, csintalanság,
    ez a bor gonosz hatalma!

  • Babits Mihály: Énekek éneke

    Salamon király könyvéből

    Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
    tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

    Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
    a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

    Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze;
    Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése,
    Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
    karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

    Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
    nyakad mint a karcsu torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

    Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
    fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

    Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
    szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

    Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
    mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

    No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák,
    már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig sulyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelmüség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utólérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak uj, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcseség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

  • Kristina Calu: Voltunk

    Egyszer voltunk
    Hol nem voltunk
    Élet útján vándoroltunk

    Egyik nap egyenesen
    A másikon görbén
    Hol fejünk lehajtva
    Hol felemelve büszkén

    Kézen fogva, szerelemben
    Háborúban, kételkedve
    Örömtelin, kacagva
    Búsan, magunkra maradva

    Megbántva és megbocsátva
    Bírtuk egymást maradásra
    Ketten, aztán sokasodva
    Ránc költözött az arcunkra

    Lassul a ritmus
    Halványul a szem
    Szürkül a koronánk
    De még emlékszem

    Hogy táncoltunk
    És álmodtunk
    Hogy ketten együtt
    Itt voltunk

  • François Villon: Ellentétek balladája

    (fordította Szabó Lőrinc)

    Szomjan halok a forrás vize mellett;
    Tűzben égek és mégis vacogok;
    Parazsas kályhánál vad láz diderget;
    Hazám földjén is száműzött vagyok;
    Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
    Hitetlen várok, sírva nevetek;
    Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
    Víg dáridó bennem a bosszúság;
    Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Nem biztos csak a kétes a szememnek
    S ami világos, mint a nap: titok;
    Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
    S gyanúm az igaz körül sompolyog;
    Mindig nyerek és vesztes maradok;
    Fektemben is fölbukás fenyeget;
    Van pénzem, s egy vasat se keresek,
    És reggel köszönök jó éjszakát;
    Várom, senkitől, örökségemet;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Semmit se bánok, s ami sose kellett,
    Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
    Csalánnal a szeretet szava ver meg,
    S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
    Barátom, aki elhiteti, hogy
    Hattyúk csapata a varjú-sereg;
    Igazság és hazugság egyre-megy,
    És elhiszem, hogy segít, aki árt;
    Mindent megőrzök s mindent feledek:
    Befogad és kitaszít a világ.

    Ajánlás
    Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
    Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
    Lázongva vallok törvényt és szabályt.
    S most mi jön? Várom a pályabéremet,
    Mert befogad és kitaszít a világ.

  • Illyés Gyula: Mint a harmat

    Reádcsapódnék mint a harmat,
    Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
    Gondolataim lágy szellőjét
    Két kezeden megérezhetnéd.

    Kezem úgy simul, mint hű állat,
    Pilláim alá takarnálak,
    Fektetnélek szép egem alá és
    Jövendőm gyönyörű rétjére.

    Hogy mondjam el? Midőn karodban
    Legeslegelőször aludtam,
    Álmomban gyerekkorom társa
    Egy kis kutya nyalt a fülembe.

    Búvok melléd s karolván védlek,
    Győzelmi zászlómnak tűznélek;
    Mint egykor anyámnak térdére
    S borulnék úgy is rád, mint sírra.

  • Kányádi Sándor: Valami készül

    Elszállt a fecske,
    üres a fészke,
    de mintha most is
    itt ficserészne,
    úgy kél a nap, és
    úgy jön az este,
    mintha még nálunk
    volna a fecske.

    Még egyelőre
    minden a régi,
    bár a szúnyog már
    bőrét nem félti,
    és a szellő is
    be-beáll szélnek,
    fákon a lombok
    remegnek, félnek.

    Valami titkon,
    valami készül:
    itt-ott a dombon
    már egy-egy csősz ül:
    Nézd csak a tájat,
    de szépen őszül.