https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

    Nem boldogságot, csak hitet, csak
    egy kis értelmet a reménynek,
    adj, Istenem,
    emberi sorsot a szegénynek!

    Nézd, gyönyörű volna az élet
    van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
    és milliók
    rabjai a nyomorúságnak.

    Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
    ezerféle ravasz gonoszság,
    pedig erős
    nép nélkül elpusztul az ország.

    Nektárral és ambróziával
    csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
    mondd, Istenem,
    törvény az ember szenvedése?

    Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
    Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
    Szidtad magad,
    mikor téli esőben áztál?

    Ha nem éheztél, dideregtél,
    nem szólok hozzád soha többet,
    úgyse tudod,
    mit gondol a szegény előtted;

    de ha tudod, mi a csalódás,
    ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
    akkor, uram,
    hozzád küldöm imámat én is:

    Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
    ki közönyével megtiport
    de add nekem
    ajkáról a biztos mosolyt,

    a hitet, erőt! Adj új lelket
    a sok-sok hitetlen szegénynek,
    adj, Istenem,
    egy kis értelmet a reménynek!

  • Fekete István: Egy…

    Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
    egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
    egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
    egy lábtörlővas, régifajta,

    egy szoba, csupa kedves árnyék,
    egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
    egy lámpa, derűs, sárga fényű,
    egy öreg asztal, persze dió,

    egy képen ködös, őszi tájék,
    egy ablak, amely nem néz, csak lát,
    egy szék, ívelt, sima karfájú,
    egy kályha s egy kis parázslapát,

    egy nagy kutya is, komoly házőrző,
    bár nincs mit őriznie soha,
    egy macska is, hogy doromboljon,
    s ne unatkozzék a nagy kutya,

    egy árva szomszéd is lehet,
    csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
    És megtaláljon, álomban, békén,
    megtaláljon majd, ha meghalok.

  • Szabó Lőrinc – Szél hozott, szél visz el

    Köd előttem, köd mögöttem,
    Isten tudja, honnan jöttem.
    Szél hozott, szél visz el.
    Minek kérdjem, mért visz el?

    Sose néztem, merre jártam.
    A felhőkkel kiabáltam.
    Erdő jött, jaj be szép!
    Megcibáltam üstökét.

    Jött az erdő, nekivágtam.
    A bozótban őzet láttam.
    Kergettem, ottmaradt,
    Cirógattam, elszaladt.

    Ha elszaladt, hadd szaladjon,
    Csak szeretőm megmaradjon.
    Szeretőm a titok,
    Ő se tudja, ki vagyok.

    Isten tudja, honnan jöttem,
    Köd előttem, köd mögöttem.
    Szél hozott, szél visz el.
    Bolond kérdi, mért visz el.

  • Szergej Jeszenyin – Aranyos levelek kavarognak

    (fordította: Rab Zsuzsa)

    Aranyos levelek kavarognak
    rózsásvizű őszi tavon.
    Mint űrbeli lepkerajoknak
    libegése a csillagokon.

    Rokonom s szeretőm ez az este,
    meg a völgy, melyen ősz rohan át.
    A kamasz szél titkokat esdve
    emelinti a nyír-rokolyát.

    Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
    Puhafürtű juhnyáj a homály.
    Túl, túl a halószavú kerten
    csengő nevető dala száll.

    Ilyen őszi borús üzenettel
    nem volt tele még a szívem.
    Jó volna a fűzfalevelekkel
    elringani néma vízen,

    holdként csavarogni a réten,
    hol széna a jószagú ágy…
    Örömöm keresem ködös égen.
    Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

  • Assisi Szent Ferenc – Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok
    És mondjatok hálát neki.
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

  • Nagy László – Csönd

    Táncol a csönd fehér tarlón,
    trombitája égszín virág,
    hatalmától megnémulnak
    nádasok és bölömbikák.

    Táncol a csönd háztetőkön,
    fáradtaknak jó az álom,
    ablak alatt, kertek alatt
    csukott szájjal danolászom.

    Táncol a csönd, bejár minden
    gödröket és szegleteket,
    harmat esik, szívem fázik,
    hajt a bánat leveleket.

    Borzasodik fehér kutyám,
    felettünk a bánat fája,
    szemeinkben bolond hűség,
    hallgatunk a nagyvilágba.

  • Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

    Mindenütt ott vagy, ahol valaha
    tudtalak, láttalak, szerettelek:
    út, orom, erdő veled integet,
    falu és város, nappal s éjszaka
    folyton idéz, őszi hegy téli hava,
    vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
    az első vágy s a tartó őrület
    huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

    Mindenütt megvagy: mint virágözön
    borítod életemet, friss öröm,
    frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
    minden mindenütt veled ostromol,
    de mindig feljajdul a halk sikoly:
    a sok Mindenütt mindenütt Sehol!

  • Weöres Sándor: Valse Triste

    Hüvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hüvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
    Lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hüvös és öreg az este.

  • Sárhelyi Erika: Mintha vihar jönne

    Ma jó volna kicsit messze menni,
    – nem örökre, elég egy kiskabát –,
    csak pár üres órát zsebre tenni,
    s úgy futni járatlan utakon át.

    Ma közel a távol, megérintem,
    s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
    egyikük máris fogja a kezem,
    lehet, hogy pár napra vele megyek.

    Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
    vajúdó ég alatt rohan a szél.
    Kitárt karokkal állok elébe,
    vigyen el messze – ha hazakísér.

  • Sík Sándor – Verses imádság

    Te vagy a Fészek,
    Puha vagy, édes és meleg.
    S én oly keveset gondolok veled,
    És oly sokszor máshova nézek,
    És megvetem a régi fészket,
    A régi meleget
    És a régi egyformaságot.

    Szédülő fejem vándorolni késztet,
    Keresni más vidékeket,
    Szivárványszínűbb új világot
    És ismeretlen fészket.

    És elmegyek, örök elégedetlen,
    Hazátlan bujdosó gyanánt,
    És sose tudom, mért sírós a kedvem,
    És nem tudom, mi bánt.
    És szállok, szállok messze földeken,
    Szüntelenül és pihenéstelen,
    És egy sajgó vágy egész életem:
    A régi Fészek melegére.

    És te vagy az Anyamadár,
    És én vagyok pelyhes fiókád,
    A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
    Aki mindig máshova vágyik,
    Akit hív minden félhomály.
    És botorul és elbízottan
    Kiszállok bizakodva, bátran
    Nap-nap után. És te utánam
    Sírva nézel és gondsújtottan.

    És én nyugalmat nem találok
    Sehol a végtelen világon,
    Mert ott sír bennem, bárhol járok,
    Aggódó, fájó csipogásod
    Hívogató, síró zenéje.
    És mindenhonnan visszavágyom
    Szerelmes Szíved melegére.

    Te vagy a Sziklaszál,
    Melyen a fészkem épül,
    Amely az apró dombok tömegébül
    Messze-magasra szökken
    és magában,
    Egy-óriás-magában áll.

    És röpke szárnyam, fürge lábam
    Akárhová visz engemet,
    Csak körötted keringhetek,
    És nem lehet távozni tőled
    S nem látni téged nem lehet.

    Bejárhatom a rég halott időket,
    És lelkem messze jövendőkbe szállhat:
    Nem lehet vissza nem kívánni
    Amaz egyetlen Sziklaszálat.

    Te vagy a Hegy,
    És a hegyet nem lehet túlrepülni,
    Te vagy a Völgy,
    És a völgyből nem lehet kirepülni.
    Te vagy a Lég,
    És a leget nem lehet átrepülni.
    Te vagy a Föld,
    És a földről nem lehet fölrepülni.

    És Te vagy a Határ:
    Csak tebenned lehet repülni:
    Itt nem lehet és nem szabad,
    Csak szépen, csendesen megülni
    És énekelni és örülni.

    Mert Te vagy minden:
    a szirt és a fészek
    S a szerelmes anyamadár.