Szerző: Mária Németh

  • Ölvedi László: Levél Losonczi Annához

    Losonczi Annának adassék e pár sor;
    Lelkem e levélre rálehelem százszor.

    Botor bizalommal máskor is így tettem,
    Csokorba számodra vérvirágot szedtem.

    Végbeli mezőkön döntő büszke torna:
    Mintha nagy szerelmem vallomása volna.

    Sebet érted kaptam, hej, pedig elégszer –
    Vérpiros rubinnál ragyogóbb ez ékszer.

    Összefűztem bíbor gyöngysorba, füzérbe;
    Odaadtam volna, de senki se kérte.

    Híveim elhagytak, jussom elpörölték,
    Lelkedben a lelkem orozva megölték.

    Gonosz vagyok, mondták, hitehagyott, pártos…
    Talán mert a vágyam vissza-vissza szálldos?

    Rossz vagyok lovagnak, lantosnak is hitvány:
    Lelkem ott felejtém szemed kéklő titkán.

    Kiáltják a bűnöm, hogy a szívem máglya:
    Szép arany hajadnak perzseli a lángja.

    És benne szavadnak ezer hangja támad,
    Új hurú kobzomon régi tüzű bánat.

    Mert a lantom ifjú, csak a nóta régi:
    Ügyesebb, erősebb virágom letépi.

    …bókoló beszédre sohase hajoltam,
    Lágy citera helyett sikoltó kürt voltam.

    A dalom elröppent, hitem elcsatáztam;
    Szerelemért magam soha nem aláztam.

    Bocsásd meg, az ajkam ha keményre fordul,
    Pedig ittas vagyok áldott égi bortul.

    Dalom tied; ha kell, véremet is ontom –
    Csak téged szeretlek, bár sohase mondom.

    Tied a jövendőm, tied dacos álmom…
    Losonczi Annának levelem ajánlom.

    Forrás: eternus.hu

  • Ölvedi László: A nyár szeretője

    Szeretője vagyok a nyárnak
    S dalolója az éjszakának.

    Ha pengetem szívemnek húrját,
    Megkönnyezem az ég azúrját.

    Kitör olykor a fájó dallam,
    Mikor a rügy bimbóba pattan.

    Verem a mellem nyakra-főre –
    S ráborulnék egy rózsatőre.

    Gyötör folyvást a vér, az álnok,
    Incselkednek a pajkos álmok.

    A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
    Láncolt erőm a Sámson fürtje.

    Hatalma rajtam nincs Delilának,
    Heroldja lettem a régi mának.

    Úgy epedék életre, másra,
    Mint a kaszás szép aratásra.

    Férfi lettem tavasztól nyárig,
    Forró hitem válóra válik.

    Élesre fenve az ősi szerszám,
    Péter-Pál napját lessük ezerszám.

    Piros nyarát, tenger virágot…
    Eddig éljek, csak erre várok.
    Szemfödőmet éj keze szője…
    Be bolond a nyár szeretője.

    Forrás: eternus.hu

  • Ölvedi László: Kain és Ábel

    Az ifjúság tüze bennem ég,
    Szilaj a lángja;
    Szent áldozat, enyhe füstje kék;
    S mint a harmat, úgy lebeg
    A forró nyári napsugárba’.

    Szép sorsomban lett bús valóság
    Kain meséje;
    Kegyetlen erény és hazug jóság,
    S mégis örök – egy a vér:
    A két testvér ős szenvedélye.

    Pogány álmom volt: büszke Bábel,
    S szemben állt velem
    Másik magam: istenes Ábel.
    És a tornyot, ő meg én,
    Néztük, néztük soká, csendesen.

    Mámorosak voltak csatáim,
    – Futotta vérbül! –
    Ébredt bennem a régi Kain,
    Már-már sújtott a karom:
    Hátha jobb lesz a másik nélkül?

    Ölelésre lankadt, hiába
    Lázad örök-óta;
    Szilaj gyermek, heves és kába;
    Ez is, az is: a lelkem,
    Nagy oltártüzek hordozója.

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: A hazatérő éneke ez

    Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
    az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
    Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
    sötét a szomorúság, lenyom a szomjúság.

    Szülőházam is itt volt, az ifjúságom itt telt,
    magas, erős fiúvá testem is itt szökött,
    mezítlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
    fázott a talpam váltig, a rongy s a sár között.

    Vajon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sír-e? Vár-e?
    Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
    a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
    Akinek van, nem tudja, mit jelent.

    A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
    A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
    Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
    melyet szél kapott fel s vad viharba fújt.

    Munkástáj. Sötétség, megbúvás, alázat,
    csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
    Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
    Haragos vidék ez. Csukott száj. Borús ég.

    Gábor Istvánnak

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Ráolvasó dal

    Éles tél támad ránk,
    fogytán van a hagymánk,
    elégett a zsírunk,
    hétfői nap sírunk,
    se kútunk, se vedrünk,
    fekete a keddünk,
    szerdai nap kezdtünk,
    estig igyekeztünk,
    csütörtök a napja,
    ki kezdte folytassa,
    mindig vén a péntek,
    öregebb a szombat,
    jó a munkásnépnek!

    Mezei tüzeknek
    láttán melegedhetsz,
    telepi alkonynál
    kötelet, ha fonnál,
    elfutó szíjjúnál
    hiába is rínál.
    Jer velem idődből,
    jer e hosszú böjtből,
    majd akad, ki visz rád,
    kevés ruhát, tisztát.
    Gyűl a nyomorúság,
    gyűl s a gyári népnek
    fogyasztja a húsát.

    Menj el a vidékről,
    vonulj el az égről,
    messzi országutak
    régen elindultak,
    rínak a megvert nők,
    pusztulnak az erdők,
    jajgatnak a rétek,
    a gyári vidékek.
    Nyugton akkor ülnél,
    ha megsüketülnél,
    hisz’ a szülőfölded,
    – vasról, üres zsákról –
    holtodig üvölthet!

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Szegény-ének pusztuláskor

    Megöregszik az idő,
    víz jár altatónak,
    megbutul a kerti kő,
    sáros lesz a hónap,

    meglátogat a sár,
    szél fúj a kabátban,
    kenyértelen a kosár,
    a dél puliszkátlan.

    Kövér házban gyűl a láng,
    óvatos a pénzes,
    vizes láz terül alánk,
    vizes és penészes.

    Ezer ősz óta fáj így,
    ez az elhagyottság,
    a kehes, rühes, irigy,
    rondító konokság.

    Az ember hűlésbe tapos,
    melle vért ereszt át,
    szeget üt a lakatos,
    az asztalos deszkát.

    Rongyos, foltos, véresek,
    minden megfullasztott!
    Nyugdíjasok! Béresek!
    Munkások! Parasztok!

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Egyszerű

    Mint az útszéli víz, maradok,
    mint az útszéli víz, megyek,
    nézz belém, megragyogok,
    s eltorzulok veled.

    Mint az útszéli víz,
    füvetlen, dísztelen,
    élek magányosan,
    élek egyszerűen.

    Ízem érezheted,
    a színem láthatod,
    magad itathatod,
    a lábad moshatod.

    Sima, ha simogatsz,
    süket, ha megcsaholsz,
    megérthetsz, ha akarsz,
    elérsz, ha lehajolsz.

    1935.

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Dal

    Szétkotorta tűzhelyünket
    vézna léc,
    ha felszítod tüzeinket
    elalélsz,

    meg ne lesd zord álmainkat
    felrivallsz,
    el ne dudold dalainkat,
    belehalsz!

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Húszévesek

    Húszéves testünk olyan fáradt
    a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
    olyan messze estünk a fénytől.

    Az anyáinknak melle nincsen,
    se húgainknak tisztessége,
    a tisztesség kellett kenyérre.

    Se bal, se jobb, se Marx, se Isten,
    itt börtön, ott halottat kell siratni,
    bután középen kell maradni.

    Térdünk fagyottan citerázik,
    beteg testünk jeges szél fújja,
    ősz is és tél is csak szapulja.

    Nincs erőnk barikádra állni,
    nincs erőnk igéket dörögni,
    ma állásért kell könyörögni.

    A jövőt ellopták előlünk
    s a küszöbön állnak és várnak
    nagyszállítói a halálnak…

    1933

    Forrás: eternus.hu

  • Salamon Ernő: Egyszerü szerelmes ének

    Ugy szeretném szerelmedet
    meghálálni, de nem lehet,
    se csillagot, se kenyeret,
    nem felezhetek meg veled.

    Csak pocsolyát, nem kútvizet
    kap száraz szád, szomjas szíved.
    Nem ragyogás a szerelem,
    árnyék vagyok a szemeden.

    A szobánkba nem süt a nap,
    de sütnek a durva szavak.
    Nem én mondom, ne higyj nekem,
    oly könnyen elkeseredem.

    Sütnek a süket éjszakák,
    felsir az ajk, megszúr az ágy,
    az óra áll, perc nem telik,
    megfúl az ember reggelig.

    Sokat ríkatlak kis madár,
    de Te ne sirj, mert sirni kár,
    te csak repülj, te csak örülj,
    kis ér fölött, nagy ág körül.

    Kicsit várni tanitalak,
    nem igy igértem az igaz,
    szegény asszonnyá tettelek,
    pedig nagyon szerettelek.

    Ez még a dér, ez még a fagy,
    de nő a mag a föld alatt
    s az én kedvesem ajakát,
    édesiti majd nap s virág.

    Forrás: eternus.hu