Előttem van, még ma is tisztán látom
milyen is volt az egykori gyerek,
ki a határban, vékony fényzsinóron
sárkányfelhőt szélnek elengedett.
A felnőtt hiszi, hogy boldog a gyermek,
mert minden felnőtt kicsit ostoba,
azzá teszi sürgető évek, tervek,
tévutak, ráncok kenyérgond-hona.
Múltban, tudásban ott a szomorúság.
Iskolapadhoz leláncolt rabok
fájdalma jajdul nagy tavaszhajókon,
míg nyárig szállnak vágyak, illatok,
de a nyár is, ha csillog összetörten,
nem önmaga: egy-egy darabka nyár
színlel színeket, s egy-egy fecskeívet
el-, s visszadob a túl forró határ.
A messzi tó, az szép volt, mert varázsolt
fehér hullámot, mely kinyílt virág,
s míg szirma hull haragdús pillanatra,
meghajol, hajlong, ezüstzöld a nád.
A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó
árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
s becsapta a hajszolt felnőtteket,
akik hitték: mit sem hall a valóból,
mit súgott olykor ijedt árnyú fa,
hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
s legbelül vérzik piros önmaga.
Ó, gyermekkor! Esték a hósüvegben.
Hidegben tűzcsók. Egy-egy szó, meleg.
Nem felejtem a jót, vajaskenyérrel.
– s mennyi a rossz, mit nem felejthetek!
Verekedők. Indulatok. Butító
háborúból jött furcsa nemzedék
gyermekei közt csak bezárt-magamban
hallgathattam mélyre rejtett zenét.
Mégis, amíg a félelmet tanultam,
megtanultam végül nem félni már,
ha nyárfa sóhajt, s körülvesz magányos,
zörgő, ijesztő, madárnincs-határ.
Megtanultam: bár nincs út sehová sem,
s minden fényesben fénytelen ragyog,
mégis, a szív, ha tényleg az, megőrzi
múltját, vérző, piros csillagait.
Forrás: Lélektől lélekig
