Szerző: Mária Németh

  • Fábri Péter: A csönd és a szó

    Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
    a szó a csönd ruhája csak.
    A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
    s a csönd a vér, a hús, a csont,
    a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

    Ha néha szóba rejtezik,
    csak mintha nő incselkedik, tréfál velünk,
    s hogy vetkezhessen, öltözik,
    mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
    s a csönd is éppen ezt teszi.

    A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
    az öntudatlan élet ő:
    a Semmi teste, néma változás, anyag.
    S a szó a csönd ruhája csak,
    s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Itt állok

    Itt állok
    s szemben önmagam,
    s ha kiáltok, visszhangzik szavam,
    mely visszapattanva
    a közeli kopasz dombról,
    nem azt adja vissza,
    amit mondok, nem azt szóról-
    szóra.

    A sok szó,
    mely bent megfogant,
    nem hallható,
    mert az öntudat
    más szabályt követel,
    mely szíveden végigvonul,
    megüt az „átölel”,
    s béke helyett vad háborút
    felel.

    Eltorzult
    minden igaz szó
    és felborult
    sok igaz hajó,
    békés egyetértés
    és együtt érző szánalom
    helyett nem remélés
    és mély csikorgó fájdalom
    terem.

    Elmegyek,
    itt hagylak, világ,
    én nem leszek
    bús rabod tovább;
    ide jöttem egyszer,
    mert hát ide küldött sorsom,
    s lehet, nem feledsz el,
    de nem te vagy az otthonom
    nekem.

    Állomás,
    röpke pillanat,
    minden sírás,
    minden itt marad,
    csak lelkem bújik ki
    mozdulatlan testemből,
    és ha megérdemli,
    nem lesz hiánya örömből
    soha.

    Felnézek…
    s ott fenn az égen,
    ott beszélget
    a csendes éjben,
    beszélget két csillag,
    szavaik szikrákat vetnek.
    …s vakító fény villan:
    szánalmasan kinevetnek
    minket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Beney Zsuzsa: Euridiké

    Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
    S te, lelkem társa, akiért a föld
    kemény kérgét taposva elmerültem,
    háromszor el a mélységes homályba –
    te értem mennyi szenvedést viselsz el?

    A gyalázat torkából kilökötten
    sivatagodnak naptalan fehér
    izzó homokjából a sűrű tenger
    sós-keserű árjába lemerültem

    szenvedésed elöntött, mint a tenger

    és csontig mart halál és fájdalom.
    A gyenge dal, fuvolád halk patakja
    visszavezet? Hiszen téged sötét
    halálom elborított, mint a tenger.

    Visszavezetsz-e? Élve a pokol
    mélyére szálltál, engem elragadni,
    gyenge dal láncán engem, aki érted
    éltem, haltam, és benned elmerültem

    énértem mennyi szenvedést viselsz el?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: A zene varázsa

    Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
    Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
    Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
    Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
    Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
    Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
    A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
    A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
    Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
    A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

    Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
    A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
    Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
    Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
    Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
    Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Ha boldog vagy

    ha boldog vagy
    játék az élet
    játék a fájdalom
    játszva bolyongunk
    élet-utakon
    ami fontos
    csupán az öröm
    ha boldog vagy
    megköszönöm

    Forrás: Lélektől lélekig

  • George Noel Gordon Byron: Többé nem csatangolunk…

    Többé nem csatangolunk hát
    ily késő éjbe már,
    bár szívünk csöppet se lomhább
    s ragyog még a holdsugár.

    Kardról lehull a hüvely
    és a lélekről a mell,
    nem liheghet szüntelen:
    a szívnek béke kell.

    Bár az éjben érzelem gyúl
    s túlhamar megtér a nap,
    nem csatangolunk ezentúl
    holdas ég alatt.

    Fordította: Devecseri Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gleb Gorbovszkij: Hátha

    Kereng a hó, piros a nyárfa tornya.
    Fenyők suhognak, örökkévalók.
    Mezítlábas macskák lépnek osonva,
    és mint máskor,
    akasztott lámpa lóg
    a kihalt nyaraló fölött a sarkon.
    Bordáim kosara csenddel telik.
    Elszállnak a madarak
    nagy csapatban,
    valami messzi fényjel int nekik.
    Pár ittmaradt veréb
    meg két varjú bolondoz,
    s szívemben
    ez az égető tavasz.
    Mind sűrűbben
    járok ki a vonathoz:
    álmaimból
    hátha elém szaladsz.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Zene

    Benne valami bűvös láng lobog,
    egybefonódnak távoli vidékek.
    Egyedül vele társaloghatok,
    amikor mások közel lépni félnek.
    Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
    mikor elhagynak sorra a barátok,
    mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
    mintha megszólalnának a virágok.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Ki vagyok?

    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel.
    Mellékesen élek itt a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Megszokásból csókollak, csak éppen
    mert csókoltam mást is eleget,
    s mintha gyufát lobbantok sötétben,
    szép szavakat úgy mondok neked.
    “Mindörökké”, “kedvesem”, “csak téged”…
    De a lelkem dermedt és üres.
    Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
    igaz szót szívedben ne keress.

    Tüzemet már semmi fel nem szítja,
    vágyak nélkül élek, csendesen.
    Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
    születtél sokaknak és nekem.
    Magamnak mindig társat kerestem,
    s tűrtem komor fogság nyűgeit.
    Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
    nem illetlek rossz szóval, ne hidd.
    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel…
    Szerettelek téged is a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ember Béla: A látás veszélye

    A legnagyobb átok
    Bárkinek,
    A valóságot
    Látni meg.

    Forrás: Lélektől lélekig