https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nadányi Zoltán: Szélcsend

    Állt a csónak
    heverésztünk benne.
    Fölöttünk a kék ég
    végtelenje.

    A Balaton
    nem vetett egy ráncot,
    mint üveglap, izzott
    és szikrázott.

    Az evezők

    • be se húztuk őket –
      azok most oly tisztán
      tükröződtek.

    Messze rezgett
    a part, ködlepetten
    és sehol egy lélek,
    csak mi ketten.

    Heverésztünk,
    hallgattunk, figyeltünk,
    egy kis kacsa feltűnt,
    újra eltűnt.

    Egy vitorla
    látszott elmosódva,
    el nem mozdul onnan
    már mióta.

    Harangszó szállt,
    de oly végtelen halk,
    mintha csak álmodnánk.
    Az is elhalt.

    Nagy, nagy csend volt,
    elmerültünk benne.
    Ha most vihar jönne,
    hogy is lenne?

    Ezen akkor
    hosszan eltöprengtem.
    Én menteném meg őt,
    vagy ő engem?

    Nem jött vihar,
    állt a csónak csendben.
    Mégis megmentettem.
    Ő meg engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Szerelem sós íze

    Már a tél elérte a várost,
    plakátok nyalják a ködöt;
    a szerelem sós íze magányos
    számat marja, mert mint két pólus között
    a neonfény északsarki, havas
    tündöklése – a szerelem szívem
    s szíved közt hatalmas
    ívként kigyult: nem vagy velem.

    Szabad kóborgó, ámulok,
    önként a karodba mi űz?
    A tél fehér pincéibe lucsok
    verte tavasz fénye betűz;
    így omlik össze majd a gőg
    és fortyogó kamaszkorom.
    Fennhéjázása összetört
    szelíden szóló szavadon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Derűt dalolnék…

    Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
    Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
    És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
    A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

    Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
    Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
    Opál szinekkel lengve még az árnyon,
    Amely a lankadt lombokat belepte…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Őszi nap

    Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
    A napórákon árnyadat terítsd el,
    engedd rohanni orkánjaidat.

    Érleld be még fanyar gyümölcseid,
    két délies napot még adj fölébük,
    nehéz borrá hadd forrjon sűrü mézük,
    beteljesítve őszöd ízeit.

    Kinek nincs fészke, nem rak soha már.
    Ki társtalan, soká marad magára,
    virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
    sötét fasorban űzve-hajtva jár,
    míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

    /Rab Zsuzsa fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Imádság

    Istenem, nem hallod jól az imádságom!
    Vágyódás, óhajtás elhervadjon bennem
    Mi szívemben duzzad, lohadjon le lágyan,
    Lelkem hadd pihenjen, testem hadd pihenjen.

    Kértelek, hogy puhán hullass az ölembe
    Apró örömöket s ízes boldogságot,
    Melyet feloszthatnék, jusson is, maradjon,
    Mint karácsony esti bőséges kalácsot.

    Annyi vágyat kértem, teljék csókra, dalra.
    Könnyű szárnyú szívem kóborlásra termett,
    És te küldtél nékem nagy, nehéz csudákat,
    Sziklakőbe vágott oszthatlan szerelmet.

    Olyan kényességgel verted meg a szívem,
    Fáj, ha messzi kertben új tavaszok érnek,
    Piros vérem serked, mikor kelyhe pattan
    A rózsaszín ajkú zsenge gesztenyének.

    Perzselnek az esték, hajszolnak a percek,
    Szörnyű ajándékod alig-alig tartom…
    Meggörnyed a vállam, félek, hogy elégek,
    …Tévedtem Istenem, játszani akartam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Az Angyal

    Szegdelte egy angyal az éji eget,
    szállt halk dala, zengedezett.
    Felleg, telihold, sűrű csillagos ég
    hallgatta a tiszta zenét.

    Dalolta az édeni lombok alatt
    lakozókat, a boldogokat,
    s hű szíve sugallta szelíd dala szállt
    dicsérni az égi Királyt.

    Vitt arrafelé, hol a kín hona van,
    egy lelket a karjaiban,
    s a lélek igézett mélyeibe
    átforrt – nem a szó: a zene.

    Mardosta, gyötörte soká a csodás,
    földöntúli vágyakozás.
    A föld üres éneke néki mit ért
    cserébe a mennyeiért?

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ismét viharban

    Az út, amelyen itt oromra értem,
    nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
    A szirt, mely durván megsebezte térdem,
    nem nyugtató hely: villámos tető.

    Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
    suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
    Hallom, heregnek Isten pitvarában
    a lázadó felhő-komondorok.

    Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
    szél tépi össze kurjantó szavam.
    A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak,
    s a szélnek is szabadság-szagja van.
    Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
    itt állok, mint egy régi bujdosó,
    s lihegve érzem táguló szivemmel:
    mily szent a szent Petőfi-ízü szó!

    Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
    sziklák echója zengje rá a tust:
    a hegy zenéje még egyszer fogadja
    a búcsuzó, szilaj romantikust.
    Leszállni? Messze lenn, amerre jöttem,
    egy foltra még az Isten fénye süt.
    Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
    s arany dárdával egy villám leüt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Mosolyod

    Mintha Tündérek
    tánca varázsolna el,
    olyként csodálom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Álom /Jó éjt!/

    Száz mese szárnya
    repítse felém álmod:
    szerelemcsókod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Következtetés

    Az Élet több és
    kevesebb is annál, mint
    amit belelátsz.

    Forrás: Lélektől lélekig