Szerző: Mária Németh

  • Várnai Zseni: Friss, zöld mogyoró

    Vad sűrűségben, fák ága-bogán,
    párzó bogarak sárga potrohán

    bújkáló kék s rubintos fény cikáz,
    prédalesben smaragdos gyík vigyáz,

    a rengeteg minden kis leshelyén,
    fűszálakon, s a lombok tetején

    zsibongva zsong, nyüzsög az életár,
    tojásain kuksol a gerle már.

    Kakukk kakukkol, csip-csip trilla szól,
    rigófütty rikkan árnyas lomb alól,

    s a vadmogyorócserjék tetején
    mókus zörög, mint illetlen ledér

    táncoskobold, jókedvű, surrogó,
    s fejemre koppan friss, zöld mogyoró.

    Szédülten fekszem, édes zűrzavar
    zsibong fejemben, s furcsán fölkavar

    e párázó, fanyar erdővarázs,
    a homlokom izzik, mint a parázs,

    és hangtalan sóhajtok: – Istenem!
    köröttem itt ez mind, mind: szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Alvajárás a Semmiben

    Éveken át mivel takartam el
    szörnyű naivságomat? Semmivel:

    nem tudtam róla, hát titkon maradt!
    Hallgattam és szégyelltem magamat;

    sokat sírtam, és csúfolt félelem
    és révedezés lett az életem.

    Hittem, gépiesen, tehát nagyon,
    s még nem kritizált az alázatom.

    Már negyedikbe mentem, mintakép,
    jeles diák; félszeg és csúnya; gép

    minden munkára; – fogott az eszem,
    de önállótlan voltam teljesen.

    Sokszor aztán felejtettem magam,
    s repült az idő, nem tudom, hogyan –

    s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör,
    úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl-

    ébredni belőle: nagy parancs, igen:
    Alvajárás volt ez a Semmiben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

    In memoriam G. Gy.

    Nincsenek emlékeim,

    és ha vannak, sem őrzöm őket.

    Sohasem koslatom a temetőket,
    nem rendít meg a szerves kémia.

    De néha úgy november táján,
    ha köd van és a nyirkos ablakok

    mögött levegő után kapkodok,
    anélkül, hogy alakod látni tudnám,

    a vegetatív emlékezés útján
    fel-felszivárog egy mozdulatod.

    Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
    termosz forog és rossz konzervnyitó,

    zsebkés és tátott szájú hátizsák,
    meleg alsónemű és imakönyv,

    s a súlytalan teher alatt a hátad
    ropogva eszmél rá, hogy bírja még.

    Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
    sohase mész, csak indulsz,

    nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
    visszajövök, hamar, bólintod, mutatod

    (másnap lett volna a születésnapod)

    és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
    és integetsz – hogy integetsz!

    Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
    a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,

    a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
    vak képzelés csak mind, elmeszülemény,

    hiszen hazudtam, látni szoktalak,
    a novemberi fojtó ég alatt

    velem indulsz, lélegzel, könnyeid
    az én torkomat szorítják, és én hagyom,

    s ott fönn, ahová elrepült,
    az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta

    tizennyolc éve ég egy csillagon.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Sirám

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Mintha a macska,
    nyújtózkodva a napon

    az üres levegőbe
    pofozgat, olyan,

    amit tehetnék még, amit
    valaha tettem.

    Mert nincs mire várnom, a
    várakozás

    oszlopáról mivel leestem,

    nem őrizem magam:
    süllyedjen eleven

    sárba: gödrös hájba a
    testem,

    ráncos harisnyával dagadt
    bokámon

    tizenkét nyávogó kölykem
    etessem.

    Ha már sivatagban
    vonultam, nem vezérli

    égő rögeszme, hogy mint
    csillagomat, kövessem,

    száradjak el: merev haj,
    rúzsos pergamen bőr,

    üvegkocsonyában úszó
    riadt szem –

    meddő papnő – albumokkal,
    lejárt műsorfüzettel

    tömött fiókban elgurult
    időm keressem,

    szenvedélyben össze nem
    rándult részletekben,

    jósdámban, honnét
    megszökött az isten…

    Ha nem lehetek az, amire
    lettem,

    ami lehetnék még, ne
    legyek az sem.

    Elsodrattatom,
    szétszórattatom…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Ezüstkor

    A lombos erdőben
    fényszeplős aljnövényzet:

    tömör törzsek között
    rezeg gubanc ezüst.

    A fenyvesben rézsút
    fénysíkok szeldelik

    a teret, tű-avarral
    terítve a kopasz föld.

    Pókhálós málnabokrok,
    deres bogyók, diófák

    mögött a repceföld, most
    derengő puszta rög,

    párába futva. Hátrébb két
    hosszú épület,

    magtárak. Muskotály-
    fényben odébb a dombon

    gesztenyefák sötéten;
    jelentésük: kísértés.

    Hűtlenség könnyűsége:
    boldognak is miért, ha

    voltam már, megmaradnom?
    Kihull nehéz, túlérett

    boldogságom szívemből –
    nem ragaszkodom hozzá.

    Még jó, hogy esni kezd:
    egyszerre itt a zordabb,

    komoly, tevékeny évszak.
    Rohanni, buszra szállni

    lehet, kapkodni és
    kapaszkodni. Hajszálnyi

    kétely marad csak vissza:
    fontosságom fogyása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – A róka

    Akkor jelent meg a róka.

    – Jó napot! – mondta a róka.

    – Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

    – Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

    – Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

    – Én vagyok a róka – mondta a róka.

    – Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

    – Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

    – Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

    – Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

    – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

    – Kapcsolatokat teremteni?

    – Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

    – Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

    – Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

    – Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

    A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

    – Egy másik bolygón?

    – Igen.

    – Vannak azon a bolygón vadászok?

    – Nincsenek.

    – Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

    – Nincsenek.

    – Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

    A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

    – Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

    – Kész örömest – mondta a kis herceg –, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

    – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

    – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

    – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

    Másnap visszajött a kis herceg.

    – Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

    – Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

    – Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

    Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

    – Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

    – Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

    – De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

    A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

    – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

    A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

    – Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

    Azzal visszament a rókához.

    – Isten veled – mondta.

    – Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

    – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

    – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

    – Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Egyetlen hatalom

    Egyetlen hatalom van, ami örök,
    és egyetlen törvény: a szeretet.
    Győznöd is csak egyetlenegyszer kell:
    önmagad felett.

    Senki nem megy, ha nem küldik,
    a törvény bölcs és igaz:
    Aki szívben talál helyet,
    örökké ott marad…

    De aki nem győz önmagán,
    törvényen kívül marad,
    maga alá temeti a sunyi áradat.

    Sodorja, dobja, mint rongybabát,
    a lelke megtörik,
    s falánk ebek zabálják fel
    fáradt izmait.

    Hiába álom, könnyes ima,
    sorsa reménytelen…
    Csak a törvény a menedék:
    A tiszta szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Megköszönöm, hogy vagy

    Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,
    Hogy hallottál valaha rólam
    S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
    Jól van.

    Íme, menekülni vágynék tőled,
    Csak evezőm nincs készen a hajóban
    És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
    Jól van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Dsida Jenő emlékének

    Oly szomorú, ha nemes fát
    tép ki a szél gyökerestől.

    Fájdalmas,
    ha a mű csonka lesz, abbamarad.

    Csonkán is rege-kincs a
    Tiéd – de kívánhat a lélek

    porba-lökött
    hontól üdvöt a tiszta dalért?

    Hogyha ez őr-népben van
    erő még, óvni a kincset,

    Téged,
    Széphangú! nem feled el sohasem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Ars poetica

    Öröklétet dalodnak
    emlékezet nem adhat.

    Ne folyton-változótól
    reméld a dicsőséget:

    bár csillog, néki
    sincsen, hát honnan adna néked?

    Dalod az öröklétből
    tán egy üszköt lobogtat

    s aki feléje fordul,
    egy percig benne éghet.

    Az okosak ajánlják:
    legyen egyéniséged.

    Jó; de ha többre
    vágyol, legyél egyén-fölötti:

    vesd le nagy-költőséged,
    ormótlan sárcipődet,

    szolgálj a géniusznak,
    add néki emberséged,

    mely pont és végtelenség:
    akkora, mint a többi.

    Fogd el a lélek árján
    fénylő forró igéket:

    táplálnak, melengetnek
    valahány világévet

    s a te múló dalodba
    csak vendégségbe járnak,

    a sorsuk örökélet,
    mint sorsod örökélet,

    társukként megölelnek
    és megint messze szállnak.

    Forrás: Lélektől lélekig