Néha könnyen adom magam.
Néha nehezen.
Néha már magamat sem értem.
Néha… sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha könnyen adom magam.
Néha nehezen.
Néha már magamat sem értem.
Néha… sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Támadhatsz – a tőröd méreggel se hat,
megöltem a sárkányt: hiúságomat.
Mennyi vére elfolyt, amíg vége lett –
megfürdettem benne kényes lelkemet.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél,
egyedül állok itt, akár az elátkozott,
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki,
miket tagjaim remegései kísérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi,
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém,
összedugtuk fejünket, s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt,
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.
Miért ily haragot tartó felettem az ég,
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után,
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszer is
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe,
s látom, nem kellhetek én már többé senkinek,
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között,
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.
Forrás: Lélektől lélekig
Miért fenyegetsz a Mindenséggel?
Félek a Földön is.
Miért ijesztgetsz az atomfelhőkkel?
Meghalok nélkülük is.
Miért zokogtatsz a csillagok között?
A Földön is szenvedek.
Könnyű az isteni gondokat emelgetni,
ha az emberit leteszed.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna…
Egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
Egy lábtörlővas, régibb fajta.
Egy szoba: csupa kedves árnyék,
Egy ágy – fekvéskor megnyikkanó –
Egy lámpa: derűs sárgafényű
S egy öreg asztal, persze: dió…
Egy képen ködös őszi tájék,
Egy ablak, mely nem néz, csak lát…
Egy szék, ívelt, sima karfájú,
Egy kályha s hozzá parázslapát.
Egy kutya: komoly házőrző
– Bár nincs mit őriznie soha –
Egy macska is, hogy doromboljon,
S ne unatkozzon a nagy kutya.
És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
És megtaláljon álmomban békén,
Megtaláljon, ha meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Respublika, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lész a győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton,
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam…
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.
Pest, 1848. augusztus
Forrás: Lélektől lélekig
Bejártad az őszi fellegek hátát,
bordó mohán taposott a lábad.
Fenyők után kutattál
a Nagy Szellem tenyerén.
Chang K’ai ködöt varázsolt,
mely a völgyből szállt fel, ahol lakott.
Tung-fang Shuo egy előző életében
a vihart igazgatta.
Te is mestere vagy a taoista varázslásnak,
és ráadásul még szellemes is –
csaknem mint egy Halhatatlan!
A Lótusz-csúcs: 40 000 lábnyi meredély –
csak a bolondok kapaszkodnak fel ily messzire.
(Fordította Máthé Veronika)
Forrás: Lélektől lélekig
Már fordulnak és intenek az évek,
a szerelem, ha néha még betéved,
a mélabú mezébe öltözik.
Az élet mintha négyökrös szekéren,
mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
egy más vidékre lomhán költözik.
De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
Akárhová méssz, véled vándorolnak
a régi rongyok, régi bútorok.
Egy régi életet hoz mind magával,
gyermekkorod kaján tanúja rád vall
és nőttön nő a régi undorod.
Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hű a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.
A padló tompa gúnyt recseg alattam,
a gond harangoz minden gondolatban,
egy hűs szellő fúj, lankad már a nyár.
A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
Mint zsákmányát a lengő sasmadár.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Új dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szívemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
A virágok szép nevére megtanítsz:
kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
Árnyaival üldözött az alvilág,
szól a kakas virradóra: csak te vagy.
Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
Kajszínarcod néz le róla: csak te vagy.
Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
versem édes csattanója csak te vagy!
Forrás: Lélektől lélekig