Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy hazámat megtagadjam,
Megvetés jelét hogy adjam:
Azt se követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,
Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!
1849
Forrás: Vers mindenkinek
Szobám kulcsát a tengermélybe dobták,
és nem mehetek most haza.
Egy tenger lett a távol,
és tenger szívem panasza.
E kulccsal zártam be aranyos üdvöm,
e kulcs, e kulcs a babona.
Most kriptakulcsa életemnek,
mit nem találok meg soha.
Azóta házam és hazám a tenger,
s bennem a tenger szava él,
a titkom lenn a mélyben,
s fejem fölött fütyül a szél…
Forrás: Vers mindenkinek
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szívet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkövünkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Vers mindenkinek
Egyszer az utcán sétáltam,
S ottan két kis árvát láttam.
Halljátok, mint következik,
Mit mondott az idősebbik:
„Akinek van egy krajcárja,
Az árvától ne sajnálja.
Nincs kenyerünk, nincsen tejünk,
Nincs, ahol megmelegedjünk.
Árvák vagyunk: apa nélkül,
De még inkább: mama nélkül;
Nincsen apánk, nincsen mamánk,
Nincsen nekünk meleg ruhánk.
Ó, ha apa, mama élne,
Bezzeg koldulni nem kéne,
De sem apánk, de sem mamánk,
Az éjjel is majd megfagyánk.”
Meghallá ezt egy nénike,
S az árvákat hazavitte.
Szobájába bevezette,
Soha el sem eresztette.
Forrás: Vers mindenkinek
Középső gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.
Kirakatba te sose vágytál,
Se cifra dáma szép nyakába.
Mert nemesebb minden gyémántnál
A fény, amelyet jótevőn áraszt
Szelíd lángú családi lámpa.
Téged a lámpa sorsa vonzott,
Mely vándorok elé világít.
Gyöngyért rajongnak a bolondok.
Áldott a lámpás, amely beragyogta
A bús apáknak éjszakáit.
Forrás: Vers mindenkinek
„Mondhatta volna szebben, kis lovag.”
Rostand: Cyrano de Bergerac
Hogy orrom nagy?
Az szentigaz.
De kedves gyermekem,
mondhatta volna
mívesen.
Nos, figyeljen!
Imígyen valahogy:
Ó, Uram! Impozáns orra
nem buktatta még Önt orra?
S a horga alkalmas
kifogni nagy halat?
Ha karvaly vagy sas
tévedne erre,
Önt kihalt ősének vélve,
istenemre, orrnyergén
remek fészkelőhelyre lelne.
Nem fél, hogy vaksi öregapja
görbebotjának nézi, s megragadja?
Ha meg piktorral profilját festeti,
egész vég vászon kell, amire
kampóját skicceli.
No és a hölgyek? Nem zavarja
őket csók közben egy kicsit?
Nagy és kemény egy trombita,
azt elhiszem. Puha nem lehet,
hisz Ön nekem
nem hazudna sosem.
Értett mindent, remélem.
De ha Ön, kis lovag,
ezeket orromra mondaná,
kardom a szipákolóját,
szavamra, kettéhasítaná.
Forrás: Dokk.hu
CYRANO
Lássa,
ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”
Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!”
Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”
Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
papírvágó kést, ollót is talán?”
Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
a madaraknak! Póznát tart nekik,
hol magukat jól kipihenhetik!”
Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
s a füst orrán át gomolyogva jön,
kéménytüzet szomszédja nem jelez?”
Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
lehúzza önt s fejjel bukik előre!”
Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre,
színét a napfény durván szívja ki,
egy kis napernyőt venne tán neki!”
Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
a Hippokampelefantokamelosz
hordott ilyen hús-díszt elől… e rossz
hangzású lényen volt ily hosszú csont!”
Gavallér módon: „A manóba, mondd,
ez a fogas jött most divatba? Ej,
kalap számára pompás kicsi hely!”
Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
egy teljes náthát csak a bősz, komor
Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”
Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”
Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
micsoda cégér egy illatszerésznek!”
Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”
Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
mikortájt nézik ezt a műemléket?”
Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”
Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
Lovasroham ilyet készen talál!”
Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”
Végül, torzítva Pyramus kriáját:
„Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
e szörnyeteg!… Pirul az áruló!”
Így ömlött volna szájából a szó,
ha volna önben szellem és tudás.
De szellemet, boldogtalan dudás,
ön sose látott s tán azt tudja csak,
hogy hülye fráter is lehet lovag!
De hogyha önben annyi lelemény
lett volna mégis, hogy kivágja szépen
mindazt, amit most összehordtam én
e díszes, úri hallgatók körében:
a kezdő mondat első negyedét
éles kardommal vágtam volna szét!
Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
de hogy más mondja, azt nem tűröm el!
Fordította: Ábrányi Emil
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
balsorsa minden nyűgét s nyilait;
vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
s fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
s egy álom által elvégezni mind
a szív keservét, a test eredendő,
természetes rázkódtatásait:
oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
ha majd leráztuk mind e földi bajt,
ez visszadöbbent. E meggondolás az,
mi a nyomort oly hosszan élteti.
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
útált szerelme kínját, pör-halasztást,
a hivatalnak packázásait,
s mind a rugást, mellyel méltatlanok
bántalmazzák a tűrő érdemet,
ha nyúgalomba küldhetné magát
egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
izzadva, nyögve élte fáradalmin,
ha rettegésünk egy halál utáni
valamitől – a nem ismert tartomány,
melyből nem tér meg utazó – le nem
lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
jelen gonoszt, mint ismeretlenek
felé sietni? – Ekképp az öntudat
belőlünk mind gyávát csinál,
s az elszántság természetes színét
a gondolat halványra betegíti;
ily kétkedés által sok nagyszerű,
fontos merény kifordul medriből,
s elveszti „tett” nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
legyenek foglalva minden bűneim.
Fordította: Arany János
Egy erős szellem terjesztette szét
a hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
de én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvényén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
a hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
hő homlokomra és én – megnyugodtam!
Fordította: Juhász Gyula
A falu szélén, az út melletti templomban fából faragott istenség szobra állt. Egy járókelőnek vizesárok keresztezte az útját, elcipelte a szobrot, hídként átvetette az árkon, és keresztülment rajta. Másik járókelő megsajnálta az istenséget, visszavitte a helyére, ám a képmás megharagudott, mert ez az ember nem mutatott be áldozatot neki. Megátkozta, hogy fájduljon meg a feje.
Az alvilági szellemek elképedtek.
– Büntetlenül elengedted, aki átgázolt rajtad, megátkoztad, aki segített. Miért?
– Hát nem értitek? – kérdezte az istenség. – A jó embert könnyebb bántani.
Fordította: Striker Judit
