Szerző: Mária Németh

  • Matthew Arnold: To the Magyar

    Not Spain, that once with proud imperial hand
    Held realms beyond the sea and ruled the main;
    Not England, rich with merchandise and gain;
    Not France, whose fever shakes the troubled land;
    Not Germany, whose noisy words are vain;
    Not America, whose restless powers expand—
    None yet can give the hero that the hour demands.

    Magyar! save them who groan beneath the chain;
    Break the vast heaps of fetters where they lie;
    Be thou the quickening dew of liberty!
    On land be thou what Greece once was on sea,
    Who on Salamis’ rocks would never fly;
    Be thou the unconquered Armada of the free.

    Forrás: Matthew Arnold verse


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
    Sem Anglia, a hős, mely rengeteg
    Árút tetéz partján, s dús, rettegett,
    Sem Franciaország, mely elborulva
    Tébolyda-zajjal víja az Eget,
    Sem Amerika, a sivár, a durva,
    Sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
    Hőst egy sem ád, akit hír emleget.

    Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
    Hulljon le lánc és béklyó-garmada,
    Légy a világ élesztő harmata!
    Szárazföldön légy mása a görögnek,
    Ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
    Te légy, te a legyőzhetetlen Armada.

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása

    Matthew Arnold, Kosztolányi Dezső, angol költészet, fordítás, szabadságharc

    Kattints a címre a teljes vershez!


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Sem a hosszú spanyol haláltusa;
    sem Anglia (csak a hajói még
    s pénz érdekli világkalmár-eszét);
    sem az őrültekháza Francia-
    ország, melynek eget sért zsivaja;
    sem Amerika, az útszéliség;
    sem a szószátyár germán hülyeség
    nem ígér többé hőstettet soha.

    Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
    gyúl a rege: lánctörők szent dacát
    látva éledjen szellem és világ!
    Újítsd, szárazföldön, a grácia Tettet,
    mely Szalamiszból templomot teremtett
    s nyílt tengerre űzte az Armadát!

    Forrás: Szabó Lőrinc fordítása

    Matthew Arnold, Szabó Lőrinc, angol költészet, fordítás, szabadság

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Kassák Lajos: Veled vagyok

    Előtted megyek,
    te én előttem.
    A koranap aranylánca
    csilingel kezemen.

    Hová mégy – kérdezem,
    feleled – nem tudom.

    Siettetném lépteim
    de te jobban sietsz.

    Előtted én
    te én előttem.

    Egy kapu előtt mégis megállunk.

    Megcsókollak,
    te nekem adsz csókot,
    aztán elindulsz szótlanul
    és magaddal viszed életem.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Romhányi József: Gólya-vendégség

    A szívélyes gólya mit vett a fejébe?
    Meghívta a nyájas varangypárt ebédre.
    Sőt továbbment – még a kicsik is jöhetnek!
    De azt már nem mondta meg, hogy csak köretnek…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Hazafi Verai János hitvallása

    Magyar Haza a Hazám!
    Nem csekélység igazán!
    S vagyok itt a Leg-Költőbb!
    Ilyenből nem is köll több!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: A reformkori nők

    A férfinek hazája volt,
    a nőnek otthona,
    a férfié a parlament,
    a nőé a szoba,
    hová a fáradt férfifő
    mint révbe, visszatért,
    hol békét, ártatlan derűt
    és megnyugvást remélt.

    De olvastak az ifjú nők
    és szólt a zongora,
    hömpölygött, mint az áradat,
    reform, romantika,
    és szabadság és szerelem
    úgy összetartozott,
    mint a választott férfivel
    szerelmes asszonyok.

    A csitrik függönyök mögül
    lesték Vasvári Pált,
    a Szendrey-lány megszökött,
    lapokban publikált,
    rokonát, Wesselényijét
    imádta Polika,
    és Angliában agitált
    Pulszky Terézia,
    a március felpezsdített
    szűk otthont, tág hazát,
    s a reménység a lelkeket
    mint bor hatotta át.

    Csatába ment a katona
    a nagy eszmék után,
    vele maradt a szerelem,
    hátramaradt a lány –
    dörgés, villámlás: ágyú, kard,
    esőz a honfivér
    – s amelyik nő nem menekül,
    mit is tehetne? Vár.

    Az asszonyé a vakremény,
    a férfié a tett –
    de férfié lesz a remény
    és asszonyé a tett:
    mert leng a fekete-piros,
    a gyász, vér zászlaja,
    Világosnál lement a nap,
    s tán nem kel fel soha –
    veszve szabadság, szerelem,
    és harcos ifjai –
    a tiprott földből a remény
    hogy sarjadhatna ki?

    Ablaknál áll a feleség,
    ajtóban az anya:
    és elesettet, bujdosót
    mind visszavár – haza.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Okozatosan

    Elfutott a verés elől
    a gazda kutyája.
    Előle a rémült macska
    felkúszott a fára.

    Ettől persze felrebbent a
    faágról a veréb,
    s az egésznek a muslica
    itta meg a levét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Március idusára

    Vannak napok, melyek nem szállnak el,
    De az idők végéig megmaradnak,
    Mint csillagok ragyognak boldogan
    S fényt szórnak minden születő tavasznak.
    Valamikor szép tüzes napok voltak,
    Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
    Ilyen nap volt az, melynek fordulója
    Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

    Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
    És lángoló Petőfi szava zengett,
    Kokárda lengett és zászló lobogott;
    A költő kérdett és felelt a nemzet.
    Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
    Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
    Szépség, igazság lassan megy előre,
    Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

    De azért lelkünk búsan visszanéz,
    És emlékezve mámoros lesz tőled,
    Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
    Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
    Mely új tavaszok napját égre hoztad,
    Mely új remények ibolyáját fontad.
    Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
    Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Virágok

    Nincs nekem kedvenc virágom,
    melyik szebb, nem prédikálom,
    Mind szeretem, mind csudálom,
    tavasszal mind alig várom.

    És szeretem én a fákat
    amennyit csak szemem láthat.
    Szeretem, ó, a fanépet,
    a fák is olyan szépek, szépek.

    Nem mások ők, nézz csak rájok:
    égig érő zöld virágok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • .kaktusz: Tudod arra gondoltam

    Tudod arra gondoltam,
    hogy
    mindent meg lehet szokni,
    az idővel
    minden természetessé lesz.

    Meg lehet szokni
    a szépséget,
    a gazdagságot,
    a sikert,
    a tudást,
    a tavaszt,
    azt is meg lehet szokni,
    ha hosszasan itt időzik.

    Csak az első pillanat,
    az, ami sokkoló,
    utána
    az lesz a természetes,
    és az örömet,
    a legnagyobbat is
    felváltja a hiány.

    Mindennél van több,
    mindennél van jobb,
    amit hiányolni lehet,
    amiért semmi nem teljes.

    A legmagasabb fánál is
    van magasabb.

    De ha valakinek
    saját csillaga van,
    azt nem lehet megszokni,
    Őrá mindig várni kell,
    mindig készülni arra,
    hogy az ember ott legyen
    a pillanatnál,
    amikor fénye felragyog
    a sötét égbolton.

    A találkozással
    megkezdődik az elválás,
    az éjszaka rövid,
    a Föld forog tovább,
    a csillag búcsút int,
    maradni lehetetlen,
    vele menni nem lehet.

    Kezdődik elölről
    az izgatott várakozás,
    a vágyakozás utána,
    de az ember tudja,
    érzi,
    hogy újra eljön
    mindig úton van felé,
    hogy minden pillanat
    közelebb hozza
    a legszebbet,
    amikor felragyog,
    amikor érte ragyog fel
    az égen
    egy picinyke lámpás,
    aminek a fénye többet ér
    minden kincsnél,
    az egész ragyogó égboltnál.

    Ha egyszer mégse jönne el?

    Akkor
    élni se lenne érdemes.

    Akkor már
    a Földnek se lenne kedve
    tovább forogni.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Nehéz a szívünk

    Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
    Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
    Jobban kellene szeretni magunkat,
    hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

    A szíveink egymásra zúzva hulltak,
    eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
    Sebeinkért szeretjük már a múltat;
    és a jövőt: – lesz mit felemlegetnünk.

    Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
    Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
    Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
    ütése alatt ragyog a szerelmünk.

    Egymást szeressük már – ne csak magunkat
    Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

    Forrás: Lélektől lélekig