„A tanítványok elmerülve vitatkoztak Lao-ce mondásán, amely így hangzott:
Akik tudják, nem mondják;
Akik mondják, nem tudják.
Amikor a Mester belépett, megkérdezték, pontosan mit jelentenek ezek a szavak. Ő azt kérdezte tőlük:
– Melyiktek ismeri a rózsa illatát?
Mindegyikük ismerte. Erre azt mondta a Mester:
– Most foglaljátok szavakba!
Mindegyikük hallgatott.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ha jössz, válassz ilyen napot,
sárga, piros papagáj-tulipánsor
ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
Csizmám villan, buta homokba gázol.
Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.
Lenyugodnék kezed, eres levél,
négyszög-kezemre, és simítanám
alakját, s ennyi, ennyi már elég.
És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
Hull az idő kezemből, mint levél.
A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
Koldusok, párok elhagyják a parkot –
és mégse jössz. Minden kapu bezárul.
Ó, iszonyú álmodni angyalokról.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, hogy mégis, mégis,
mindeneknek a végén,
találkoztam veled!
A hajnali köd és a déli csend
veszendő reménye után,
az éji madár rikoltozása,
szárnya csapása után,
mikor már-már minden elfagyott:
találkoztam veled.
Immár
akár mész, akár maradsz,
(mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
mily vizek áradnak)
immár,
hogy kinyújtott kezünk összeért,
többé nem hajolok a vízre
s idegen szemek fölé,
hogy rajtuk arcom kutassam;
énekelve járok, ahogy énekel
a hazafelé tartó,
és ujjongva kiáltok.
Immár, hogy kinyújtott
kezünk összeért.
(Tótfalusi István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is, mely elkezdődik,
aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam,
s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd
és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.
A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő,
az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak.
A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra,
a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.
Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.
Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk
mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek.
Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom,
és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben
óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra,
s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.
Forrás: …
Tüzes színekből összeszőtt ruhád
bűnös meleggel lepi be az arcom.
Izzó homokban, forró vérben alszom.
Hajamba hajad vad tüze fut át.
Egy forró szál tapad a szempillámra –
Most száll az alkony hónaposszobámra.
Most száll. A sápadt falakra suhan;
orozva testünk lázán átszűrődik,
mint hárfahúron rezdülő futam.
S az alkonyból az éjbe fúló sávok
vak démona úgy les, úgy őgyeleg…
Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!
Forrás: …Lélektől lélekig
Lim-lomos, rozzant hotelszobámba
dől a hegyekről szüreti nóta.
Lányos, kegyetlen, hajszálírásos
levelet várok három nap óta.
Roppan a szekrény százéves válla,
búgó románcot locsog a kályha.
Lázbeteg varjak serege károg…
Három nap óta levelet várok.
Fogd meg a tollat, empire-kisasszony!
Lót-fut a szél, már rossz az idő.
Potom öt percet lányos idődből
vágj a szívembe! Üsse a kő!
Zokog az utca, az eresz könnyez.
A falak sírnak, ajtóm beteg.
Lázas az ódon-divatú pamlag
s vendéget várnak a képkeretek.
Lim-lomos, rozzant hotelszobámba,
Mea, írásod én idevárom!
Fesse az arcom halottfehérre
s nyúljak el némán a rozzant vaságyon…
Lássa a szekrény százéves válla,
nézze a búgó, rőtszemű kályha;
ezek az összeboronált párok
vajj mire várnak?… Vajj mire várok?…
Forrás: …Lélektől lélekig
A sziget, melynek nincs vége:
kagylószemétre tüzel a nap.
Gyökerek közt szerelmesek feküsznek,
befesti combjukat a tajték,
bőrükbe rakja homokját a nappali szél,
az éjszakai szél.
Minden kő a te csontod.
Madarak árnyék-ősze,
csillagok robogása, fehér szétszakadása
a part fölött.
Álmodból kitör egy fa:
a fában gyereksírás.
Vörös sziklák körül
hullámok mészárszéke.
Vadmálna denevér-leveleivel küszködik
az erdő;
hosszú tisztáson menekül az út
tél óta, nyár óta, tavasz óta.
Forrás: …Lélektől lélekig
Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugarsokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg sem moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót dünnyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül
s ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.
Forrás: …Lélektől lélekig
Ma hópelyhek sűrű záporában
jeges szél tépázta rövid hajam…
sormintát rajzolt hóba a lábam,
s hóangyalt formáztam játékosan.
Egyszer csak megszakadt a zápor.
Hajamba csintalan szél kapott,
ízelítőt hozva a tavasz illatából,
s rügyekről, virágokról suttogott.
A huncut szellő nyakamba bújt,
csiklandósan arcomba nevetett,
vígan dudorászva a fülembe fújt,
majd gyorsan futásnak eredt.
Helyét a zord tél át még nem adja,
de a tavasz elküldte hírnökét,
hirdesse: jön még derű a fagyra,
s hozza rügybontó tavasz üdvözletét.
Kopár, fagyott ujjú fáink alá
belopódzott az édes szerelem…
hiába minden – ajkam mondaná –,
de pajkosan itt incselkedik velem.
Hiába dermeszt jeges fuvallat…
hiába táncol újból hó körül:
enyém marad e röpke pillanat,
s szívem tavaszt vár, és újra örül.
Forrás: …Lélektől lélekig
