Dámák, kokárda-készítők,
jelszómmal dőzsölő pokol:
a számból-kijött piros láng
szederjes az ajkatokon.
Dörög halál-légió,
űztök engemet elébe,
vérző mellem szegényes
rózsa-hadaknak vezére.
Arkangyal-vállam sovány,
arkangyal-vállam sovány.
Szívem: a zsúfolt haza.
Nincs ennél nagyobb magány.
Eltiport énekek
haldokolnak a mellemben.
Senkise hal meg helyettünk,
senkise hal meg helyettem.
Párázó, hűvös-mellű rétek,
fenn a fátyolos pasztell-kékek,
riadalom-zöld bodzafelhő,
jószag: arcomba hulló kendő –
jegyességem ha csak a röggel
s nem emberi búval-örömmel
volna – festenék ilyen képet,
sohasem elkomorult népet.
Az orcákra nem írhatom rá,
az öröm miért válik fanyarrá,
mégis: nem lehet aljasodnom,
a lázat lázzal indokolnom.
Fázókat festek pikkely-kékkel,
de fémes szurony-körítéssel.
Szerelmes arcon belső vérzés:
libeg a papírszárnyú Végzés.
Ahol a hősök leveretnek,
hajszálak sárral keverednek,
zsandár-lábbelik merevednek:
jó földje az a kikeletnek.
!
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
Te, aki a gyöngyvirágot
kitűzted minden tavasszal,
mellkasodba őrlő fényű
csillagtelep ver gyökeret.
Te, akinek magasra hágni
anyatej adott erőt,
fekvő fekete fenség,
anyád hamva lesz lepedőd.
Őrülten hitted: feloldja
törvényes fényed az átkot.
Trónra törő herceg, mi lettél?
Megtépett álomkirály!
Páva-palástod vállamon,
glóriás poharad enyém,
mind csupa gyászlevél immár,
torokmaró keserűség.
Kárvallás lesz minden évszak,
hasztalan a szilaj szüret,
megerjedt záport szürcsöl
kövesedő táltosfogad.
Sírodon gigász-délibáb –
teremtett tündéreid
meresztik a teleholdig
mézcsepegő melleiket.
Valld be: a gyönyör csalatás,
nem múlik el soha a gond,
rághatod a megoldásért
kezed fejét ítéletig.
Sírodra, tudom, hívsz majd
csupadér magányos ordast,
golyóverte szüggyel szétdúl
szivárványt, mesét, idillt,
illőn felgyöngyöz könnyel,
az anyaföld fagyát bevérzi,
s felvonítja égig a kínt,
amit nem lehet kimondani!
,
Ferenczy Béni halálára
Égbolt se billen, föld se hasadoz,
nem inognak a kristályok szimmetriái,
az iszonyún száguldozó
fény se lesz inaszakadt,
és keringnek rendben a vas
legbelső tündérei
a betörhetetlen magok körül,
a végtelen lényeg körül,
s nincs jele szomorúságnak
porban se lángban, csak rajtam,
de ti nyertetek, ujjongjatok,
idegen erők,
hiszen végül is hozzátok pártolt,
átváltozott Ő, a Szelíd,
s már törvényetektől irgalmatlan:
előtte tűz és mögötte jég,
a jégesőt veti belénk,
előtte tűz, és kezében rózsával
megindul a tűznek,
megy vakmerő-fönségesen,
mert álma, végakarata: tűz.
Bűvöli már a tűz,
s nem a leonardói piros palást,
de a tűz, ama dördülő,
felragyogó villám-kehely,
hol a tisztaság véglegesen
magára talál, és emléktelenné
hamvad el a kín,
a hideg titánium-szög meg a csont,
és jaj nekünk: kék szemeit
kereshetjük már holtunkiglan,
ásványi kékből, égből
nem süt ránk semmi szeretet,
és a nefelejcs se adja vissza
Béni szemeit soha,
az a kör széjjelrobbant,
melegedni nincs hely, siratjuk –
siratjuk magunkat, mert megvert
végzete varázslatával,
s nagy művön izzadunk,
alkotunk magunknak halált,
hánytorgót, légszomjasat,
kibírhatatlanul irgalmatlant –
előre, fiúk,
a szerelmes életen át, az emberevő
lángoroszlánok közé,
vagy a rohadás zápora alá,
beilleszkedni bátran
a múlhatatlanság szerkezetébe,
új lehetőség, valószerűség
túl a fekete zászlón,
ahol a Mester kezei dörögnek –
itt most minden homály,
egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
fiúk, előre!
,
Már nem a tó és nem a tenger,
nem a világ boltozata,
nem a hullám, nem a villám,
betölti szemem a férfi,
aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában,
hó jelenése, vért se köhög már,
nem zihál, semmi erőfeszítés,
két evezője vadliba-toll,
kiköt s a párában asztal várja,
kenyér és hal meg bor, s körülötte
mind, aki rajongja olyan ívben,
akár a szivárvány arca előtt.
SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.
S elevez tőlünk a szent és barbár,
két evezője vadliba-toll,
zendül a tó és zeng a tenger,
föltámad a hullám, a villám,
reped a világ boltozata,
megölnék egymást az elemek,
alakok elvérzenének,
de ő feltartja kezét, csönd lesz,
patyolatot ád a sebekre,
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, hegyeké,
homlokok tektonikája,
kőművese a világosságnak,
siratja az elherdált világot,
s fölépíti káprázatában.
,
Álmodom a csodák korát,
hol a halál se halál,
kaszabolt fejek, ti dicsők,
véres hó suhog alá.
Hol a szalagok közt tovább
dalol a metszett torok,
zsugorodnak zsoldos-pofák,
rogynak a ló-tomporok.
Hol a tépett haj s hó-zene
seregre tébolyt hozó,
tábortüzek fulladnak el,
s nem tud elállni a hó.
Királyi arc attól bomol,
fekélye minden pehely,
hol naiv álom teljesül,
bűnös a bűnért felel.
,
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva,
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbe szedve,
két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirigyrendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
Te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont,
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!
,
