Kategória: Költők művészekről

  • Nagy László, Bartók

    Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
    az irgalmatlan tiszta szeretőt –
    úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

    Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
    már világgá ment egy fűszálon,
    s vért izzad az óceán partjain.

    Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
    kimeríthetetlen kényes alkat,
    igézi a Tündért, a jövőt.

    Érte tücsökhangból niagarát
    sűrít, a napraforgó spiráljain
    a napkoronáig felküzdi magát.

    Ó, hány remek mén dühe benne!
    Diadala mégis a fegyelme,
    nem csitul mégse, virrasztani hív –

    Lüktet éjszakámban tündöklete –
    Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
    mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!


    ,

  • Nagy László, József Attila!

    Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva,
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?

    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.

    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!

    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbe szedve,
    két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
    nézz a szemembe,
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet,
    az egek mirigyrendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    Te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont,
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.

    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív,
    szép szóval a száj!


    ,

  • Nagy László, Halálig tiszta

    Nagy Lajos emlékének

    Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
    s jelesek sorába lefeküdtél.
    Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
    nekem a nehezebb, aki fönt él.

    Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
    klinika s a magány már sose bánt.
    Eldajkál már téged, te kisded-szívű,
    e föld, e holtunkban kedves anyánk.

    Bizony, az érzékek: az ötös szentség
    jegyében vetettél igaz betűt.
    Hallottad döngeni törtetők lelkét
    dobokon, hogy a fül megsiketült.

    Tudtad, az atléta-termet, a szív is
    elromlik idővel s jön a halál.
    Miért hát a kincsek, minek a hír is!
    Halálig árva és tiszta valál.

    Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
    nekünk is bajos, mert visszük igád,
    vért amíg bírnak pumpálni a szívek
    s nem jegesednek az artériák.

    Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
    Ne tudj már sírni a virág alatt.
    Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
    vashűség, álkulcsra néma lakat.


    ,

  • Baranyi Ferenc: KÉRDÉSEK A TANÁR ÚRHOZ

    (Kodály Zoltán emlékezetére)

    Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
    belévethessem hazám búbaját?
    S ha ekét ragadni volna is elég ok:
    megvan-e még a szántás tudománya?

    Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
    kinek még ismerős az eke szarva,
    s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
    ahogy valamikor az öregapja.

    Ki vette el dalos kedvét e népnek?
    Ki tette, hogy elnémult benne minden,
    mi arra volt jó, hogy aszályos évek
    vihar előtti csendjén átsegítsen?

    S most mire jó a harsány hangok árja?
    Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
    Hogy süket is legyen a némaságba
    beletörődött, elszontyolodott nép?

    Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
    nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
    a lélek csendjét, mely az ősidőkben
    utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

    hisz tőlük zendült emberré az ember,
    s ha dallam vértezi, az is maradhat!
    Ám akinek a szíve süketen ver:
    mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: ADY-IDÉZŐ

    (Dr. Faragó Ambrusnak)

    Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
    népedért síró, bocskoros nemes,
    te lázongó kálvinista, ki az Istent
    bajtársának érezte, nem urának.

    Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
    a perc ma támadt emberkéit épp úgy
    idegesíted, mint sok év előtt
    a vén huncutokat, gonosz ostobákat.

    És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
    készülnek halni újra, mert a gyógyszert
    – mely életükhöz hozzátenne néhány
    hónapot még – nem tudják megfizetni.

    Újpesten, elcsapott legények vackán
    megint a nyomor álmodik s a disznó-
    fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
    mert már a böllérkést is rozsda marja.

    Korcsok, cifrálkodók és félig élő
    magyarkodók ítélkeznek fölötted,
    kitépnének e földből, mint a dudvát,
    hiába vagy millió gyökerű.

    Néped megint minden igának barma,
    mert harcot végig – tudjuk – sose harcolt,
    erőt játszik a vertnek született most,
    s közben fejét, jussát, szívét kobozzák,
    őrzői rég cserben hagyták a strázsán
    a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt.

    És Komp-ország – szennyes hullámot szántván –
    a semmitől a semmihez verődik.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: PIPACSPERNYÉT SODRÓ

    (Benjámin Lászlónak)

    Szégyenkezésre nincs okod: a hajlam
    legénykedésre sose ösztökélt,
    de látva, hogy varjak sötét csapatban
    négyszögesítik az ég fénykörét:

    fülsértő, harsány hallgatásba fogtál,
    az Istent ezzel józanítva ki,
    a csönded úgy üvölt azóta, hogy már
    a mindenség partján is hallani.

    Pedig csupán a Vadaskerti úttól
    a Kálvin térig tartó dünnyögést
    hagytad te abba, mert lassan kicsúfol
    az is, kinél ma sincs se tűz, se kés.

    Vagy meglehet: jövőt-csereberélő
    kalmárzsivajtól szakadt meg szavad,
    hisz már azt hírelik, hogy ama végső
    harcért hitelt az ószeres sem ad –

    hát nem! És százszor nem! Ha volt a földön
    értelme áldozatnak: lesz, aki
    pipacspernyét sodró szelekkel eljön
    az elvérző zászlót meghajtani.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TEJÉRT S MÉZÉRT

    (Váci Mihály emlékére)

    Könnyű most rálegyinteni!
    A szobra is olyan sovány, hogy
    a varjú már a vállán károg –
    madárijesztőnek hiszi.

    Mennybe vitték a jegenyék,
    majd gyökerükig visszahúzták –
    a földbe így került. Hazugság,
    hogy magas volt neki az ég.

    Sokan kiöntik a jövőt,
    mert légy esett az anyatejbe
    s mert nem csinált nyarat a fecske,
    amely elsőnek visszajött.

    Ki csak tejért s mézért perel:
    nyűg a fennkölt nektárivóknak,
    kik mégis mindig átkozódnak,
    ha percre kiapad a tej.

    Hát mit akarok tőle még?
    Próbálgatta a lehetetlent.
    S nem szegte meg azzal, hogy elment,
    az érkezés igéretét.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: ALTERNATÍVA

    Hogy zavartalanul ehess, ihass, ölelhess, alhass –
    eszedbe ne jusson
    magad a Mindenséggel mérni.

    Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
    a Mindenséget mérd magaddal –
    jobb hosszan, mint örökké élni.

    Ám ha azért eszel,
    hogy fenntartsd magad a jóra,
    ha azért iszol,
    hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
    ha azért ölelsz,
    hogy emberebbé szeresd a másikat,
    és ha azért alszol, hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot –

    akkor mégis cselekedj J. A. (1905–1937)
    meghagyása szerint
    s mérd magad a Mindenséggel –
    volt már, ki így is győzte évvel.

    Talán te is lehetsz kivétel.



  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Csorba István – Keserű dal

    Kodály emlékének

    Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó:
    Hol van már a tavalyi hó?
    Amikor még szolmizáltunk,
    Kottát olvasni tanultunk?!

    Öt vonalon dallam, ritmus,
    Elolvasni már nem virtus.
    Kodály-módszer, Isten veled!
    Szép honunkban nincs már helyed?!

    Mesterünknek örökségét,
    Zenekultúránk ösvényét
    Durván, két lábban tapossák.
    Népdalaink tiszta fényét,
    Lélekemelő erényét
    Ne hagyd veszni, Magyarország!