Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Elfojtanálak,
Ha enyhe volna múltam,
De bűnöztem, de nem tanultam.
Sorsom fokára
Szerelmes ibisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
Forrás: Lélektől lélekig
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szívemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát,
Új, gonosz csókok tudományát.
Figurázó, nagy csók-zenével,
Vadítva a maflák hadát:
Így jöjjön el majd az az éjjel,
Így jöjjön el majd az az éjjel.
Így kárhozván föloldozódok,
Mert így ítélem igazán
Az életet s kulcsát, a csókot,
Az életet s kulcsát, a csókot.
Az élet: elvesztett csók-holmi
S én szeretném az életet
Egy csók-ötlettel megcsúfolni,
Egy csók-ötlettel megcsúfolni.
Forrás: Lélektől lélekig
Este volt, idegenben, távol,
tarka, rossz népek jártak és szerettek,
s mi búcsúztunk, szólván így:
ölelkezniök kell a jobb embereknek,
hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem,
két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
permetezzett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad
találkozásunk és bátor vágyad,
a cél-vevésünk s a botor hitünk.
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.
Nekem a tele-Holdak,
az együtt-nézettek,
szépek lesznek, mert szépek voltak,
s a fogadásunk
nekem ma sem egy utált, ócska folt:
megbolondulnál, ha tudnád,
miket juttat eszembe
a vándor, téli tele-Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Dehogy maradnék veszteg,
Mihol minden napomon
Drágaságokat vesztek
És nincs mit féltenem.
Búza-földön keresztek
S más keresztek itt s amott,
Nincsen Vég és nincs Kezdet:
A Kezdet halála fáj.
Ez fáj mégis: a Kezdet,
Ez a szent, ős Valami,
Akit most már megesznek
A Vég halott szájai.
Micsoda-szép gerezdek
Kínálgatták magukat
S milyen szép volt a Kezdet,
Akit most megöl a Vég.
Milyen búsak, esettek,
Kik most kezdnek kezdeni,
Oh, fiatal keresztek,
Látlak ifjú vállakon.
Siratlak, drága Kezdet,
Ki hozzám kegyes valál
S mert Vég sincs, hát meresztek
Kisírt szemeket feléd.
Lelkem immár megedzett.
Élni? – halni? – : ugyanaz,
De siratlak, szent Kezdet – :
Most nem vagy sehol-sehol.
Forrás: szeretem a verseket
Nem élek én tovább…
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
…De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szívem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Ha titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének –
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!…
Forrás: Lélektől lélekig
Futó sorból rontva kidőlten,
nem is vagyok talán már,
nem is lehetek az Időben.
Jóság rohamaim is fogytán
s úgy nézek messzeségbe,
mint vén juhász hajolva botján.
Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
hideg és fáradt nézés
s otthagyott, szegény ősi jussok.
Ki társam lenne, nekem nem kell
s vágyottam nem vágy társul
s aggulok éhes szerelemmel.
Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
becsületes válasz megy:
kár volna érted, hogyha bíznál.
Engem kinullázott az Élet,
én már dacból se adnék
bárkinek is meleg hűséget.
Csoda-percnek kellene jönni
s mert nem bízok csodákban:
csókollak, de el kell köszönni.
Forrás: Lélektől lélekig
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.
Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.
De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyú dudva.
Magam kínálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.
Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kívánatot űzni
Kívánó kívánság.
Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.
Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.
Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben.
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.
Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.
Búzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe,
Búzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
csak ennyit tudok róla.
Istenem, az-e, akit gondolok?
Mindig megérzem,
mikor lecsúszik a takarója.
Mi már talán sohse találkozunk,
bús vándorok, mi ketten.
De ott vagyok mindig, mikor kíván,
és ő is eljött,
akármilyen idegent szerettem.
Lehet, hogy dús, fekete a haja,
ilyen hajat kívánok. S óh, jaj,
az ő dús, fekete haját
hányszor hozták el arcomra
kócos szőke leányok.
Még egyszer fogom más csókjainál
szemeimet lezárni:
majd ha ő is így csókol valakit
csukott szemekkel,
mert engem nem bírt már tovább várni.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
…De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szívem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének –
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!…
Forrás: Lélektől lélekig
