https://verskucko.com

Kategória: Áprily Lajos

  • Áprily Lajos: Kék sugarak

    Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
    de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
    Nézem s mögötte messze felmagaslik,
    ahol laktunk, az erdős kék vidék.

    Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
    mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
    Nekünk az erdő volt a végtelenség,
    nekem a szajkó volt a kékmadár.

    Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
    színek halála minden szürkület.
    Rekedt szajkóim régen elrepültek,
    irtás az erdő is falunk felett.

    Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
    Kertek felett is szürke gőz terem,
    s az októberi eső zuhogója
    olyan sötét és olyan végtelen.

    Ha most az égi kékség is kilobban,
    a szép színekből nekem mi marad?
    Nő a homály s én néha úgy marasztom
    azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

    Forrás: Magyar Kurír
    á

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Az esküvő

    S amikor már asztalhoz ült a násznép,
    nagy messzeségből megjött az apa.
    A csákóján, ahogy fogasra tette,
    csillant az őszi erdők harmata.

    Nem látta senki, amikor belibbent,
    s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
    hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
    menyasszony-lányát, telhetetlenül.

    És lassan ismét megmoccant az ajtó:
    csillagjövéskor megjött nagymama.
    Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
    szepegtető az úri lakoma.

    A pihegéstől mozgott még a szája,
    nehéz útról, a hegyről jött szegény.
    Pár szál katalin-virág volt kezében
    s az örök fehér kendő volt fején.

    Nesztelenül leült az ó divánra
    s ott hallgatott a nagy némák jogán.
    Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
    az embersorba érett unokán.

    S a drága párt oly élőn átölelte
    a halálból sugárzó szeretet,
    hogy a szívük titkos delejre dobbant
    és a szemük áldottan nevetett.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

    Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

    A tavasz jött a parttalan időben
    s megállt a házsongárdi temetőben.
    Én tört kövön és porladó kereszten
    Aletta van der Maet nevét kerestem.
    Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
    s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
    De a vasárnap délutáni csendben
    nagyon dalolt a név zenéje bennem.
    S amíg dalolt, a századokba néztem
    s a holt professzor szellemét idéztem,
    akinek egyszer meleg lett a vére
    Aletta van der Maet meleg nevére.
    Ha jött a harcok lázadó sötétje,
    fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
    S a dallamot karral kisérve halkan,
    napsugaras nyugat dalolt a dalban,
    hol a sötétség tenger-árja ellen
    ragyogó gátat épített a szellem.
    Aletta van der Maet nevét susogta,
    mikor a béke bús szemét lefogta.
    S mikor a hálátlan világ temette,
    Aletta búja jajgatott felette,
    míg dörgő fenséggel búgott le rája
    a kálvinista templom orgonája.
    Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
    belenémult a hervadásba, télbe.
    Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
    urát keresve, sírba ment utána…
    A fényben, fenn a házsongárdi csendben
    tovább dalolt a név zenéje bennem.
    S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
    egyetlen könny, hogy azt a dallamot
    Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos – Virág-ének

    Virág voltam. A rét zenéjét
    sugaras szélben hallgattam én.
    Rámnézett egy ifjú leány, és
    elvörösödtem hevesen én.

    Aztán jött egy fiú – sietve –,
    s letépett, mint egy gondolatot.
    Tűz szaladt szét az ereimbe,
    mikor ajkához odatartott.

    Aztán a leány hajába
    tűzött s elfutott nevetve.
    Éreztem, hogy hervad a szirmom,
    s boldog voltam – így veszni meg!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Áprily Lajos: Carpe diem…

    Most értelek meg, réges-régi szó.
    Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
    ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
    mert tudja, hogy már nem sok napja van.

    Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
    Legyen minden napom aranypohár,
    aranypohárban aszubor legyen,
    mely fenn termett a hervadó hegyen,
    olyan bor, melynek alján nincs salak,
    olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
    hogy mondhassam, ha csendes óra jön
    s napomnak esti számadása vár:
    öregség kincse, szép aranypohár,
    ma végső cseppedig kiittalak.

  • Áprily Lajos: Ámulni még

    Ámulni még, ameddig még lehet,
    amíg a szíved jó ütemre dobban,
    megőrizni a táguló szemet,
    mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

    Elálmélkodni megszokottakon:
    az andezitre plántált ősi váron,
    virágokon, felhőkön, patakon,
    az azúrban kerengő vadmadáron,

    a csillagon, ha végtelen terek
    hajítják át a késő-nyári égen.
    S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
    S vén volnék már, – s itt volna már a végem?

  • Áprily Lajos: Szeptemberi ég

    Ó, szilvát s szőlőfürtöt érlelő,
    gyönyörűséges, fényes őszelő,
    eged vén szívből is kedvet csihol!
    Már napok óta nem láttam sehol
    egy cigaretta-füstnyi felleget,
    csak ezt a makulátlan csudakéket.

    Rengetegek legszebb szajkóiból
    valaki minden kék tollat kitépett,
    s bekárpitozta velük az eget.