https://verskucko.com

Kategória: Áprily Lajos

  • Áprily Lajos – Epigramma

    Nyűgösek voltunk. Aki szeretett,
    nem élt mellettünk könnyű életet.
    Kövünkre is ilyen írás való:
    Idege rossz volt, de a lelke jó.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —

  • Áprily Lajos: Iduska

    Emlékszik még a korhadt kerti padra
    S a kútra, mely a fák tövén fakad?
    Úgy emlékszem, sétáltunk ott, mikor még
    Virág nyílott a lombos fák alatt.

    Virágos volt a vadmirtuszbokor még.
    – Tövébe most lesárgult lomb zizeg –
    Talán én is kissé vidámabb voltam
    S kegyed se volt ily szótalan, hideg.

    Most néha-néha elvetődöm arra,
    S míg más vidáman, gondtalan mulat,
    Egy százszor visszasírt álomvilágba
    Vezet a borús, őszi hangulat.

    Ha majd megint tavasz derül a tájra,
    Tudom, kicsalja önt a vadvirág.
    Ha arra jár, jusson eszébe néha
    Egy összetört, elhervadt mirtuszág.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: A rím

    Hazája álom és titok,
    szem-nem-legelte pázsitok.
    Egyszer csak itt van s mint kis ér,
    csilingel és kisér, kisér.
    S fürtös csengő lesz: hangpatak,
    amelybe új csengés szakad.
    Mentát locsol, szirmot sodor
    és illatos lesz, mint a bor.
    És mámoros lesz, partot ont,
    kurjongató, vidám bolond.
    A mély felé örvénnyel ás,
    hogy belenézni: kábulás.
    A fényen tündökölve fut
    és fényes tündérvölgybe jut.
    S tó lesz, virágot úsztató,
    habnyugtató és tiszta tó.
    Nem ás, nem ont és nem kering –
    csak ring s a lelkem benne ring.

    Forrás: DIA

  • Áprily Lajos: Karácsony-est

    Tegnap harangszó hívogatott,
    fény-zuhatagban állt az oltár,
    míg lent a csendben, hó alatt
    aludt a temető, a holt ár.

    A város hangja messze szállt,
    s én ott ültem a szentmisében,
    szívemre hullt a fény, a csend,
    mint áldás Isten tenyerében.

    S most, hogy hazatértem, hallgatok,
    s a gyertyák lángja rám ragyog,
    s szemembe könnyet szór a fény:
    kincses kezem hogy lett szegény?

    A régi csillag rám nevet,
    de nem nevet úgy, mint régen,
    s a múltból int felém egy arc,
    s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.

    Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu

  • Áprily Lajos: Kék sugarak

    Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
    de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
    Nézem s mögötte messze felmagaslik,
    ahol laktunk, az erdős kék vidék.

    Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
    mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
    Nekünk az erdő volt a végtelenség,
    nekem a szajkó volt a kékmadár.

    Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
    színek halála minden szürkület.
    Rekedt szajkóim régen elrepültek,
    irtás az erdő is falunk felett.

    Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
    Kertek felett is szürke gőz terem,
    s az októberi eső zuhogója
    olyan sötét és olyan végtelen.

    Ha most az égi kékség is kilobban,
    a szép színekből nekem mi marad?
    Nő a homály s én néha úgy marasztom
    azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

    Forrás: Magyar Kurír
    á

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Az esküvő

    S amikor már asztalhoz ült a násznép,
    nagy messzeségből megjött az apa.
    A csákóján, ahogy fogasra tette,
    csillant az őszi erdők harmata.

    Nem látta senki, amikor belibbent,
    s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
    hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
    menyasszony-lányát, telhetetlenül.

    És lassan ismét megmoccant az ajtó:
    csillagjövéskor megjött nagymama.
    Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
    szepegtető az úri lakoma.

    A pihegéstől mozgott még a szája,
    nehéz útról, a hegyről jött szegény.
    Pár szál katalin-virág volt kezében
    s az örök fehér kendő volt fején.

    Nesztelenül leült az ó divánra
    s ott hallgatott a nagy némák jogán.
    Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
    az embersorba érett unokán.

    S a drága párt oly élőn átölelte
    a halálból sugárzó szeretet,
    hogy a szívük titkos delejre dobbant
    és a szemük áldottan nevetett.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

    Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

    A tavasz jött a parttalan időben
    s megállt a házsongárdi temetőben.
    Én tört kövön és porladó kereszten
    Aletta van der Maet nevét kerestem.
    Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
    s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
    De a vasárnap délutáni csendben
    nagyon dalolt a név zenéje bennem.
    S amíg dalolt, a századokba néztem
    s a holt professzor szellemét idéztem,
    akinek egyszer meleg lett a vére
    Aletta van der Maet meleg nevére.
    Ha jött a harcok lázadó sötétje,
    fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
    S a dallamot karral kisérve halkan,
    napsugaras nyugat dalolt a dalban,
    hol a sötétség tenger-árja ellen
    ragyogó gátat épített a szellem.
    Aletta van der Maet nevét susogta,
    mikor a béke bús szemét lefogta.
    S mikor a hálátlan világ temette,
    Aletta búja jajgatott felette,
    míg dörgő fenséggel búgott le rája
    a kálvinista templom orgonája.
    Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
    belenémult a hervadásba, télbe.
    Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
    urát keresve, sírba ment utána…
    A fényben, fenn a házsongárdi csendben
    tovább dalolt a név zenéje bennem.
    S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
    egyetlen könny, hogy azt a dallamot
    Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos – Virág-ének

    Virág voltam. A rét zenéjét
    sugaras szélben hallgattam én.
    Rámnézett egy ifjú leány, és
    elvörösödtem hevesen én.

    Aztán jött egy fiú – sietve –,
    s letépett, mint egy gondolatot.
    Tűz szaladt szét az ereimbe,
    mikor ajkához odatartott.

    Aztán a leány hajába
    tűzött s elfutott nevetve.
    Éreztem, hogy hervad a szirmom,
    s boldog voltam – így veszni meg!

    Forrás: Szívzuhogás