https://verskucko.com

Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: In Horatium

    Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
    ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
    nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.

    Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
    nézz szét a vízen: fürge fehér habok
    örök cseréjükért hálásak,
    halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

    A láng is hullám. Szüntelenül lobog
    főnix-világunk. Így nem is él soha,
    mi soha meg nem halt. Halálnak
    köszönöd életedet, fü és vad!

    Minden e földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint csobogó patak
    s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
    így akarák Thanatos s Aiolos.

    Ekként a dal is légyen örökkön új,
    a régi eszme váltson ezer köpenyt,
    s a régi forma új eszmének
    öltönyeként kerekedjen újra.

    S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
    mértéken zengte a megelégedést,
    hadd dalljam rajt ma himnuszát én
    a soha-meg-nem-elégedésnek!

    Minden a földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint hegyi záporár,
    hullámtörés, lavina, láva
    s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd

    el restségednek ónsulyu köntösét,
    elégeld már meg a megelégedést,
    légy könnyű, mint a hab s a felhő,
    mint a madár, a halál, a szél az.

    Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
    ne nyomja lelked járomunott nyakát:
    törékeny bár, tengerre termett,
    hagyj kikötőt s aranyos középszert

    s szabad szolgájuk, állj akarattal a
    rejtett erőkhöz, melyek változás
    százszínű, soha el nem kapcsolt
    kúsza kerek koszorúját fonják.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szin a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete bellül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete szint
    karcsu sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Csak posta voltál

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
    kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
    nehezét únja s rímét ismeri:
    marad-e rajta valami magadból,
    vagy csak az utcán cipődre ragadt por
    amit emlékül továbbadsz neki?

    Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
    melyet oly égve és merengve futsz át
    naponta többször hogy már, azt hiszed,
    minden ház lelked mély szineit itta
    s lelked rongyait lengi mindenik fa
    s a sarki szél is tégedet sziszeg,

    kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
    s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
    mint gramofonba mely megőrzené:
    miről beszélnek? Régibb otthonodról
    s a vad hegyekről, melyek alul egykor
    közéjük jöttél, s amelyek felé

    emléked visszanéz közűlük; ez vagy
    te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
    Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
    s ha árnyat festesz a város falára,
    az csak a hűvös havasoknak árnya,
    mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

    Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
    és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
    Mi voltál ott? keresd tovább magad!
    Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
    s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
    mert szülőfölded felelt általad.

    Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
    de abban se lelheted igazánbul
    magad lelkét, lázadó siheder!
    Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
    voltak még amik rajtad áthuzódtak
    s csak posta tudtál lenni és meder.

    Életed gyenge szál amellyel szőnek
    a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
    amit hoztál, csak annyira tied
    mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
    Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
    magad is, kit a holtak lépte vet.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hüvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

    Az életemet elhibáztam,
    rossz szögletet mértem falán,
    törölhetetlen drága vásznam
    terhes szinekkel mázolám:
    emlékből raktam össze rőzsét,
    multból máglyát jövőm alá,
    s tegnap tüzére holnap hősét,
    magamat dobtam égni rá.

    Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
    lett volna bennem késve mersz!
    De hasztalan töpreng az óra,
    ha ihletet nem ád a perc.
    Az órák és évek kövéből
    nehéz kriptát emeltem én:
    az évek falának tövéből
    nem költ föl többet több remény.

    Kriptámban hát nosza kinyújtom
    rossz, multak-törte testemet
    és máglyámat vigan kigyújtom,
    melyről fölkelni nem lehet:
    Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
    legalább szép legyen a láng:
    minden bibornál fényesebben
    adja palástját ölni ránk!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Festett cél, puszta semmi

    Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
    mint a vidám dúshomlokú fiúk:
    érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
    s a nagy dicsőség álmai hiúk.
    Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
    s nincsen tovább már törekedni út:
    rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
    nekünk csupán az élet csontja jut.

    És mégis egyre futok, egyre vágyom
    s valamit keresek még e világon,
    mit nem fogok meglelni sohasem.
    A régi vágyat, régi ifjuságot,
    a régesrégen elhervadt virágot
    s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, ójj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Éji dal

    A téjszín léget elkeverte
    fekete borával az éj:
    lelkem ma, vágyak büszke lelke,
    megúnt szavakkal ne beszélj,
    húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
    szabad szemeddel szerte nézz:
    ma messze szállnod
    nem nehéz.

    Mámorosan az éj borától
    szárnycsattogás legyen dalod:
    ki éjt iszik, a kéjre bátor,
    tenéked ez volt italod.
    Sokáig ittad, részegülhetsz,
    azért vagy mostan oly szabad:
    repülhetsz
    magad.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szivünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.
    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: ma – Magyar versek