Kategória: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Őszinteség

    Őszinteség… Óh hogyha a szív
    oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
    könnyű, mint vers, ami rímre megy,
    és egyszerü, mint az egyszeregy!…
    Fa vagyok, a lábam sárban áll,
    ezer álmom vétkes kört csinál
    s lelkemben úgy eltéved a fény,
    mint egy labirintus ösvenyén.
    Tán zöld bozót, gazos labirint,
    talán csupa kőfal kacskaring;
    mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
    mily szörnyeteg lakik és henyél?
    A szó ott tévedez, elmarad…
    Fond, Ariadném, szent fonalad,
    és ahová sem igen, se nem,
    tán elvezet majd a szerelem.
    Hogyan mutassa a föld magát,
    ha az ég nem küld feléje sugárt?
    Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
    de karjaimat már vonja a nap…

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Korán ébredtem

    Korán ébredtem. Ablakom még
    ki nem nyitotta a szemét,
    s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
    örök zenéjét, melyet minden éjjel
    elkezd és folytat, míg a durva ember
    ki nem üti kezéből hegedűjét.
    Egy vékony résből a falon
    fény ömlik egy kis vonalon.
    Alálebegnek a fogasról
    ruháim mint kisértetek.
    kisértetei nappali-magamnak,
    a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
    amaz ügyetlen öklözőnek,
    kit gyűlölök, ki majd föltámad,
    s elfoglalja helyem e testben.
    Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
    ágyam, te különös vacok,
    akit nem szőttelek magamnak,
    mint fészkét a madár,
    de enyém lettél szolgaságban,
    te jó, te jó, te ölelő,
    meleg és messze és magányos…

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: A bús rom

    Ki tesz,
    ki vesz,
    s igaz vigaszt
    talál a tettben, boldog az,
    ha tűrt is, boldog mindig az:
    de én,
    szegény,
    csupán tunyán
    búsulok s pusztulok csunyán,
    búsulva elveszek korán.
    Bár kincs,
    ha nincs:
    arany,
    ha van:
    dúsabb, kinek fájdalma van;
    csak az, csak az vigasztalan,
    akin
    a kin
    nyomot nyomott
    s úgy hagyta őt, mint egy romot,
    úgy hagyta, mint egy bús romot.

    1. február

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Arany

    Mélán ültük még az iskolát,
    s ittuk már a lelked italát
    tejnek, mint a jó bor elejét:
    ó csak most érezzük erejét!
    Lelked íze lelkünkön maradt
    s lelkesebb a lelkünk általad.
    Ó most hull a test és hull a vér,
    addig élünk míg a lélek él!

    1. február 25.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Sok súlyos álom

    Sok súlyos álom háborít gyakorta
    amilyen álma senkinek se volt
    és lelkem mint az óriás retorta
    amelyben egykor Isten főztje forrt
    midőn a világ tésztáját sodorta
    remekké gyúrva a sötét gomolyt
    hogy bár nem édes, ékes lett e torta
    s diszíti fellül a nap és a hold.
    Igy lelkem új világok vegyedénye
    de zárt edény és szája, csőre nincs;
    az én szobámnak nem nyílik redőnye
    az én kincsem elásott, néma kincs
    az én álmom felejtett, régi álom:
    saját szivemnek kulcsát nem találom.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.
    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyürődnek…
    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.
    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    milió hegedü hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.
    Lenge lankadás, minden könnyü!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

    1. ősz

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!
    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?
    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: A lírikus epilógja

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

    S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
    de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
    Vak dióként dióban zárva lenni
    s törésre várni beh megundorodtam.

    Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
    csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
    de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

    Én maradok: magam számára börtön,
    mert én vagyok az alany és a tárgy,
    jaj én vagyok az ómega s az alfa.

    Forrás: —

  • Babits Mihály: Játszottam a kezével

    Még most is látom a kezét
    hogy ágazott az ujja szét,
    oly szeliden, mint ágtól ág
    vagy halkan elvál öt barát,
    kik váltan is segítgetik
    egymást egy messze életig.

    Még egyre látom csöpp kezét:
    úgy dolgozott mint csöppke gép
    a hímzőtűvel vánkosán:
    tündérfogócska – igazán –
    s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
    arany gyűszűt viselt az ujja.

    Ó álmodom már csöpp kezét
    kerek a halma, völgye szép:
    a völgye selyem, halma bársony:
    ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
    Ott jártak szomjas ajkaim:
    arany homokon beduin!

    Nem vágy, nem álom, nem emlék:
    jaj milyen rég volt az a nemrég!
    Tíz gyenge ága nyúlt felém
    és én izenkint tördelém:
    ó arany ágnak arany íze,
    arany fa arany ízű méze!

    Hát a köröm, a kis köröm!
    Mennyi szépség, mily öröm:
    üveges kép selyemkeretbe,
    melyre a hajnal van lefestve
    vagy piros ablak méla esten
    vagy rózsaarc egy gyenge testen.

    Mert tündértest a pici kéz
    mely rózsás-meztelen igéz
    bús a hely hol összeömlik ága
    mint csöpp csipő hajlása drága
    vagy ujja láb és íze térd
    s akkor hogy arca hol? ne kérdd
    mert tündértest a kicsi kéz
    mely arca nélkül is egész.

    Még egyre álmodom vele:
    ó hogy oly messze közele
    s hogy minden e világon itt
    furcsa szirtekbe ütközik!
    Csak egyszer lenne még enyém
    s kedvemre csókkal önteném
    szívesen halnék azután
    nagyobb örömmel ontanám
    kis ujjáért a csobogó vért,
    mint száz királyért, lobogóért!

    Forrás: Versek mindenkinek