Kategória: Bella István

  • Bella István: Nélküled

    Nélküled lelassul a szívem
    Nélküled nem ismerek magamra
    Nélküled csak nézek magamra
    tűnődök, honnan ismerem.

    Nélküled nem is én vagyok
    csak valaki lézeng helyemben
    ki voltam, – lakhelye ismeretlen
    másik földrészre távozott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Most csak

    Most csak melléd fekszem és nézlek,
    de nem szememmel, nézlek a számmal,
    nézlek bőrömmel, kezemmel,
    nézlek kigyúló szempillámmal.

    Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
    A föld az eget így betűzi.
    Így tapogatják világtalan fények
    csillagok borzongó betűit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Ami elmarad

    Ahogy minden megérik magára,
    úgy halálosodsz; maradsz.
    Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
    voltnál bizonyosabb.

    Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
    Jobb így! Megszokhatod.
    S ha kezed után leválna lábad,
    mímelhetsz művégtagot.

    Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
    Semmi se a tiéd.
    Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
    Van példa rá elég.

    Ki ragozza el magyarul az időt?
    A szótővek, félmondatok ideje jő.
    A sunyi ponté. Minden kidőlt
    felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csak a bárány

    Káin és Ábel ügyében
    eddig
    a bárányról
    még senki nem beszélt.
    Maga az Úr sem!
    A Bírák Bírája!

    Pedig ő látta az esetet
    s tanúsíthatná,
    hogy Káin és Ábel fölcserélhető.
    Mert Káin lehet Ábel.
    És Ábel lehet Káin.

    Csak a bárány,
    aki mindig ugyanaz.
    Meg az áldozati füst.
    Az áldozatot nem szabad megakadályozni!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: A világ végén

    A világ végén végül is ketten maradtak:
    az árva, árva ember
    meg az árva, árva, árva
    emberiség.

    És elindult
    fönnhangon kiáltozván
    az ember az emberiségben:
    „Hol vagy barátom, hova lett?”

    És elindult
    fönnhangon kiáltozván
    az emberiség is az emberben:
    „Hol vagy barátom, hova lett?”

    És így
    tekergőztek egymás
    üregeiben, járataiban,
    barlangjaiban
    a világ végezetéig.

    Mert az ember
    nem tudott emberiségül,
    és az emberiség
    nem tudott emberül.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csak az a fény

    Már nem érdekel a láng, a lobogás,
    csak az a fény, mely pólyál, melegít,
    csak az a Nap, mely világít: anyás.
    Visszaadja sugarát, melleit.

    Nem érdekel a tüzek tüze sem.
    Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaadás.
    Bekormozódó életüvegemen
    nézem, mint málló napfogyatkozást,

    messzi magam: ahogy tolul, tolul
    elém, körülem egy feketeség,
    elfed előlem, s azt súgja botorul:
    kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csönd

    És majd besüpped az ég,
    megroskad, összetöpped,
    s mint elhagyott sírokon,
    elgazosodik a földön az éj.

    Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
    mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
    csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.

    Hol lesz akkor barátom a porhadt
    temetők nyugalma, lesz-e ember,
    síró nénike a fák közt, mekegő
    kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

    Lesznek-e méhek?
    Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
    elmúlássá szelídíti?

    Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
    döglegyek, keselyűk, hollók
    – zajtalan keringő bolygók –
    a Föld felett.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Ikerbátyám

    Öreg a szívem, öregebb nálam,
    öregebb nem is lehet,
    idősebb volt már anyám hasában,
    s mióta megszületett

    – bár ikerbátyám – külön. Magában.
    Én baktatok. Ő meg lohol.
    Hol én előttem. Hol meg utánam.
    Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.

    Megáll majd egyszer. Hagyja: bevárjam
    az utat, mely végképp övé.
    Elnyugszunk együtt. A föld hasában
    hallgatni anyánk szívét.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva,
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Bella István: Hívogató

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás,

    mi ez a hajnalig
    vetkező vízesés,
    élni se, halni se,
    szakadó szívverés,

    nézem az arcodat,
    s kétkedve kérkedek,
    széthulló arcomat
    tartja-e még kezed?

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Barnuló, nagy rögök,
    szemem földje helyett,
    lennék kék örömöd,
    szitakötő szemed,

    elmásolnám magam:
    ne legyek barna lomb,
    megmásítnám magam:
    csak nézz rám, hajnalodj!

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Takard be szememet,
    vakságom bevakold,
    félelem fenyeget,
    véremmel hál a hold.

    Itt vagyok, itt vagyok,
    szálló mezőtüzed.
    Szíthatod, szidhatod,
    kihalok nélküled.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia