https://verskucko.com

Kategória: Csoóri Sándor

  • Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

    Házakat emelt körém a sötétség –
    s a házakban nem lakik senki.

    Fákat ültet körém a képzelődés –
    s a fáknak nem támaszkodik senki.

    Gyerekkoromból egy fekete kutya
    szaglászgat erre, habos a szája széle,

    fölnéz az égre
    s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

    Nevetnem kell ezen a buta magányon,
    mint egy kitalált állatfajon,

    nem ezért születtem én a világra,
    nevetnem kell hát magamon.

    Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
    s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

    A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
    éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

    Szükségem van az ifjúságra,
    mint útlevélre az utazónak;

    szükségem van a kezetekre,
    hogy minden magányt leromboljak;

    a szátokra, hogy a megromlott
    igazságokat porba köpjem –

    elvész a föld, ha nem élhetek
    boldogítóan s vakmerően.

    Utak röppennek el szemem előtt,
    mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

    El kell indulni minden útra,
    az embert minden úton várják.

    Nincs halálos érv a maradásra,
    csak a találkozásra s a kalandra –

    Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
    záporozzatok tavaszt a magasba!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Carmina burana

    Hányfelé, élek, istenem!
    a házam itt van, ott a kenyerem,
    asztalom holdsütésben, székem fagyban,
    szemem sajduló gyászban hagytam.

    Csellengő napok pásztora –
    vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
    szakadt estéken nő alszik velem,
    vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

    Budán vagy Pécsett, egyre megy –
    ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
    ott éledek, hol mások föllazulnak,
    borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

    Talán ha volna otthonom
    s körülmoházna gyöngéd oltalom,
    ez a világ mézesen rámtalálna
    s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

    Hát élek, ahogy élhetek,
    avas deákként mondok éneket,
    torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
    nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Faggatódzó óda a nőkhöz

    A föld alól nézzek vissza rátok?
    a jóvátehetetlen éjből,
    midőn kő és virág egymásnak támad
    valami ősi gyűlölségből?
    Midőn a tenger kosarából
    szétgurul a mélységek gyöngye
    s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

    Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
    a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
    Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
    míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
    Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
    s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
    szállna fölöttem kihívó suhanással.

    Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
    Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
    Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
    süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
    Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
    csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
    melyet naponta meghódítanék.
    Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
    alul a halálos víz, fölül az ég.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Barbár imádság

    Kisimíthatatlan ráncú kő,
    anya-világosságú szikla,
    fogadj méhedbe vissza.
    Tévedés volt a születésem;
    én a világ akartam lenni:
    oroszlán és fagyökér együtt,
    szerelmes állat, nevető hó,
    a szél eszméje és a magasság
    széjjel csurgatott tintafoltja –
    s lettem felhőbe vesző ember,
    egyetlen út királya,
    hamu-csillagú férfi
    s amit magamban egyesítek,
    rögtön megoszt, mert mulandó
    s csak sóvárgásomat csigázza…
    Kisimíthatatlan ráncú kő,
    anya-világosságú szikla,
    méhed küszöbe előtt állok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Cantata profana

    Bartók Béla emlékére

    Nem mentünk haza ma sem,
    nem mentünk haza, fiúk.
    Hiába sikálta el anyánk a késeket,
    hiába mosta le
    a görcsös asztalt.
    Átmetszett nyakkal,
    vére iszapjában
    hiába jajdult föl a lúd.

    Nem is üzentünk,
    nem is írtunk –
    mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
    Húsvét nem húsvét többé,
    a kisöpört ház
    nem a mi házunk.

    Ki az az öregember ott?
    ül a fehér fal lidérce előtt,
    ül a világvégi cigarettafüstben.

    Arca szétnyomott vesszőkosár.

    Talán minket vár,
    minket keres,
    minket szeretne látni,
    az ablakon túli utcában,
    rövidlátó életében.

    Ne keress bennünket,
    ne várj,
    te, dohányszagú öregember,
    te, kutyaól-mellű szegény.
    Nem vagyunk már a te fiaid.
    Ha ajtó nyílik, mintha kések.
    S ha szólunk,
    félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

    Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
    rázkódnánk melletted,
    mint a villanytelep.
    Széthasadna a tányér,
    a borospohár
    s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
    átszőné gyomrodat,
    s lenne belőled szőr-kosár,
    szőrember,
    fölpörzsölhető halott.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Talán egy golyó

    Talán a hideg csapvíz lenne jó,
    talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
    talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
    madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
    talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
    az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
    talán egy testvéri könyök nyomódása
    a bordám közé,
    talán egy golyó az ablakfába.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Che Guevara búcsúztatója

    Szerethettek volna a nők,
    szerethetett volna a tenger,
    te mindenütt otthonos és otthontalan,
    lehettél volna Brazília selyemfiúja,
    lokálok helytartója,
    éjszakákkal karambolozó költő –
    mert a vakság hamujában
    gyönyörű lábak járnak mindig,
    mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.

    S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
    lettél a század partizánja,
    emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
    szakállas forradalmár,
    géppisztolyos szépfiú,
    Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

    Én láttalak és irigyeltelek:
    vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
    Vászon katonazubbonyodban
    a szabadság verítékezett
    s a jövő izzadság-szaga csapott
    orromba akkor,
    erősebb volt, mint a narancskerteké.

    Havanna boldog volt, mert ismert téged,
    Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.

    Bolívia erdeiben
    nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
    nem a fűrész,
    nem is madarak.
    A fák leadóállomásai
    lélegzetvételed sugározták.

    A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
    A test, ha megölik, hiánya testté válik:
    adni kell neki kenyeret,
    adni kell neki szabadságot.

    Szerethettek volna a nők,
    szerethetett volna a tenger,
    te mindenütt otthonos és otthontalan.
    Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
    s most már mindig tudom,
    merre bujkálsz.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Önarckép, párás tükörben

    Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
    malachússal –
    loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
    Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
    a tavaszi hóolvadásról is
    csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
    a szél bádog-szonettjeit
    hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
    s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

    Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
    csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
    csak néha várom, hogy majd a tengert
    visszacsalja valaki a bordáim mögé
    s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Anyám szavai

    Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
    mert mi már olyan öregek vagyunk,
    mint fönt a padláson az a falióra
    s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
    Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
    Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

    Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
    de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
    hányszor megemlegetem azt a körtefát,
    amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
    meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
    Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
    Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
    a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

    Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
    Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
    A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
    a szemem belülről kisebesedett:
    eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
    mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
    és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

    Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
    hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
    és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
    és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
    de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

    Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
    nem féltelek a kilengő, magas házaktól
    s a krokodilusos tavaktól se,
    a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
    vagy csak játszanak,
    álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
    s bohócos nagykalap,
    de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
    ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Anyám anyja

    Anyám anyja, Gémesi Éva,
    te kút-nevű,
    te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
    húztalak behavazott kocsin a háborúban,
    húztalak púpos kordén a háborúban,
    húztalak halálosan,
    hová? hová? magam se tudtam: hová –
    A kihűlő répaföldekről
    tankok lestek az útra
    s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
    bakancsos lovad voltam,
    hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
    fölitatott
    asszony-világ –
    Meghalsz, meghalsz, suttogták
    hátad mögött
    a pokrócos menekülők
    s torod se lesz,
    harang se szól majd
    és meg se mosdatnak utoljára –

    de én csak nevettem rád,
    de én csak nyerítettem neked a rúdnál
    s a repülőroncsból
    színes drótokat téptem ki új istrángnak
    s Pákozd és Baracska között már
    megrágtam neked e levegőt is,
    téli szilváid ízét éreztem benne,
    aszalt körtéid ízét éreztem benne,
    a homlokodon lecsurgó,
    fájdalmas mézet éreztem benne.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia