https://verskucko.com

Kategória: Csoóri Sándor

  • Csoóri Sándor: A hegyi lány

    Szakítsd ki a fejed a sötétségből,
    ő üzent újra,
    az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
    a havasi gyopár száraz csillagát
    ő küldte el a küszöbödig.

    Tejjel telik meg mindig a kút,
    ha emléke fölé hajolsz,
    ugatnak a fekete kutyák
    s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,
    nem hunyja le benned a testét.

    Hallgasd a kőzuhanást,
    a torlódást, a robajt a bezárt völgyből
    és szeress bele, ha többé
    elérhetetlen is ez a zene –

    Bámész tehenek édeskés szagával
    az a lány üzent újra:
    a havasi gyopár száraz csillagát
    ő küldte utánad a világ tetejéről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: A gyerekkor állomásai

    Nem, nem, én semmit nem akartam,
    csak azt, hogy a forgószél közepében
    én ülhessek
    s magasabban járhassak, mint a templomtorony.

    Barna lovainkat is elcseréltem volna
    ilyen szélért,
    mert a madarak útjáról
    én láthattam volna minden napraforgót:
    azt a rengeteget, sárga parazsat,
    amely csak egy mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.

    Az aljban kút csillogott és folyó,
    s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak –

    Én csak azt akartam, hogy föltartott kezem körül
    ők keringjenek, amikor megy le a Nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hogy ne legyen sötét

    Még látni a merész hidakat
    s betonparton a fák
    személytelen sorát;
    még látni a hazafutó gyerekek arcán
    a délutáni hóesést.

    De lassan bekormozódik a víz
    s a test éjszakája is leszáll.

    Az elpusztíthatókra gondolok,
    akiket nem véd semmi álom.
    Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó
    s az egyedüllét, mint a gyászhír.

    Az elpusztíthatókra gondolok,
    teli van velük a Föld.
    Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,
    sem a pénz ezüst kerítései,
    sem a szerelem.

    És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

    Az elpusztíthatókra gondolok,
    csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,
    csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Titkokat súg a hó

    Nem tudom, hova indul velem
    ez a januári hóesés? Megunt körutak
    kényszerképzete vagyok: kirakatok
    tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.
    Én e városba élni jöttem: ideget
    s álmot fölajánlani, zöld emlékeit
    huszonegy tavaszomnak, most pedig
    muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni
    rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.
    Néha óriásnak képzelem magam,
    aki betonfelhőket lököget arrébb,
    néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is
    alakomat, mint a menekülésre
    kényszerített Isten. Lökdös a szél
    a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!
    A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.
    Megnézem jól magamnak s elfordulok.
    Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Januári rokokó

    Fázik a kéz, az arc is didereg,
    csontom északi oldalát zuzmó lepi.
    Most fordul észak felé január,
    jeges úton kopognak körmei.

    Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
    a befagyott Duna táncpallóján
    szökdelnek, mint Csokonai
    ugrós dámái farsang napján.

    Csapong valami kóbor zene is
    a túlvilágról, karcos rokokó –
    a Margit hídról ellátok odáig.

    A szökdelő vonókra most kezd hullni
    a hó, a hó, az elkárhozó hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Medárdi eső

    Medárd nekünk megártott,
    alaposan bemártott,
    három hete csak zuhog,
    ázik a bab s a murok,
    petrezselyem zöldje is
    és a holtak földje is.

    Ázik, ázik a búza,
    fejét a víz lehúzza,
    beillene zsenge nádnak:
    bokán fölül vízben állhat…

    Medárd, Medárd, habókos,
    hol a selyemlepke most?
    Hol a futó gyíkocskák,
    kik a kertem csíkozták?
    És a fácánkakas hol
    prüszköl, krákol, gyalogol?

    Esik, esik, csak esik
    kisestétől reggelig,
    mintha csőrepedés volna
    fönt az űrben, s reánk folyna:
    vagy mintha egy szálló tenger
    vándorolna fölöttünk el,
    s hullatná a fölösleget,
    eláztatva földet, eget.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

    Az első nap arra volt jó,
    hogy mindent elfelejtsek.

    A második arra, hogy mindenre emlékezzek.

    S a harmadik nap esni kezdett a hó
    és megszületett a sejtelem,
    hogy most már mindig esni fog,
    homlokodtól a szádig,
    szádtól az ágyékodig,
    végig tested hosszán,
    végig az életemen.

    Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
    ha fölemelem,
    az elmosódó gyerekkori ég, ha hátra nézek.

    Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
    csak a hó kísértete kószál,
    az elsötétített földeken megül,
    a háborús menekülőket megkoronázza…

    És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
    elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
    leül mellém a vonatba,
    átkel velem a tengeren,
    füstölgő autógumik s levegőtlen városok éjszakájában,
    megszólít anyanyelvemen
    s országokat hódít nekem,
    mert országot hódítani
    te akartál –

    s ha hazám se lesz, mert nem lesz erőm
    vallani róla,
    bezárkózom ebbe a havazásba,
    mint aki fehér inget vesz föl:
    s nem veti le,
    csak az utolsó napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Berzsenyi elégiája

    Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
    Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
    Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
    mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

    Húsvét van, mondják, újra húsvét –
    Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
    ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
    hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.

    Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
    hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
    pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
    hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.

    Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
    himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
    disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
    már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

    Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
    virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
    lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
    de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
    s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Csokonai

    Üdvözlet neked, te, szegény,
    a búsképű költők
    halhatatlan bandájában is elárvult!

    Lángoló méhkas volt a melled
    s viola-légbe épített
    kastély a koponyád.

    Meghajigált az Isten tulipánokkal,
    nárciszokkal,
    dobtad volna vissza kővel,
    betyár-baltával,
    ólombottal –
    remény szegénylegénye,
    sárga viasz-király,
    a földönfutó füst volt a te országutad.

    Feküdtél rózsalevelek
    alá,
    hová nem folyhatott be vér,
    hová a hóhér
    nem dughatta el kardját.
    Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
    s a jövő indult világgá
    a fűszálak a hegyén.

    Tündérek és diákok poétája,
    somogyi kanászoké!
    hiába volt szép, bársonyos beszéded:
    hamvas folyóid a pokolba folytak
    és gyöngylepkéid
    sírokra petéztek.

    Se haza,
    se király,
    se szerelem,
    csak a megváltó láz
    s a Holdba fölszálló test
    uralta a világot, mint az Isten.

    De az is elveszett, szétszóratott.
    Fekszel, csitíthatatlan halott –

    Kár volt várnod boldogabb korokra,
    korán meghalnak,
    akik várakoznak.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia