Kategória: Csoóri Sándor

  • Csoóri Sándor: Önarckép, párás tükörben

    Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
    malachússal –
    loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
    Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
    a tavaszi hóolvadásról is
    csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
    a szél bádog-szonettjeit
    hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
    s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

    Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
    csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
    csak néha várom, hogy majd a tengert
    visszacsalja valaki a bordáim mögé
    s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Anyám szavai

    Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
    mert mi már olyan öregek vagyunk,
    mint fönt a padláson az a falióra
    s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
    Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
    Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

    Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
    de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
    hányszor megemlegetem azt a körtefát,
    amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
    meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
    Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
    Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
    a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

    Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
    Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
    A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
    a szemem belülről kisebesedett:
    eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
    mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
    és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

    Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
    hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
    és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
    és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
    de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

    Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
    nem féltelek a kilengő, magas házaktól
    s a krokodilusos tavaktól se,
    a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
    vagy csak játszanak,
    álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
    s bohócos nagykalap,
    de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
    ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Anyám anyja

    Anyám anyja, Gémesi Éva,
    te kút-nevű,
    te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
    húztalak behavazott kocsin a háborúban,
    húztalak púpos kordén a háborúban,
    húztalak halálosan,
    hová? hová? magam se tudtam: hová –
    A kihűlő répaföldekről
    tankok lestek az útra
    s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
    bakancsos lovad voltam,
    hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
    fölitatott
    asszony-világ –
    Meghalsz, meghalsz, suttogták
    hátad mögött
    a pokrócos menekülők
    s torod se lesz,
    harang se szól majd
    és meg se mosdatnak utoljára –

    de én csak nevettem rád,
    de én csak nyerítettem neked a rúdnál
    s a repülőroncsból
    színes drótokat téptem ki új istrángnak
    s Pákozd és Baracska között már
    megrágtam neked e levegőt is,
    téli szilváid ízét éreztem benne,
    aszalt körtéid ízét éreztem benne,
    a homlokodon lecsurgó,
    fájdalmas mézet éreztem benne.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: De az a víz még itt folyik

    De az a víz még itt folyik
    és meghalsz majd te is;
    áthömpölyög fogunk között a sár,
    ínyünk helyén a víz –
    de az a víz még itt folyik
    lábunk előtt,
    itt gőzölög.
    Madár zökken rá,
    mint kifutópályák betonjára a gép,
    ló gázol bele szügyig
    s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
    üzenettel a tengerig;
    városok lábafejét mossa,
    mint Magdolna Krisztusét –
    de az a víz még mi vagyunk:
    szerelem,
    Majd meghalok
    hűtlenség,
    harag,
    villámokat elnyelő aranylap,
    halak játszótere,
    gyereket mosdató mosoly,
    óceánok harmatos ága –
    de az a víz még mi vagyunk:
    nyárnak levelesláda,
    tükre a repülőknek,
    a fönnröpködő háborúknak –
    nézheti bennünk magát a világ,
    mert nem múlik el:
    a halálnak háttal élők
    nézhetik földi arcukat.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Vers két nőhöz, egy időben

    Jöttök, csöngettek,
    egymás kezébe adva a kilincset.
    Te szőkén s gyászfeketében,
    ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
    mint aki csuromvizes hetek után
    egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
    Veled az erdő is jön, a temető is,
    országok, eltitkolt érzékiséggel,
    a méz,
    a méz, a káromkodás,
    a káromkodás, a méz, az alkohol fojtott anarchiája
    s őrült muslica-bandák
    s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
    S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
    csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
    és vetkőző szavak a szájban.
    Ő meg csak betoppan mindig,
    mint aki jó hírrel jön,
    mintha saját magától hozna üzenetet.
    A szempillája: fekete sás,
    csípője körül egyszerre két tavasz
    és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
    fehér vonat
    futna el hangtalanul.

    Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
    nem is gyanítva, ki a másik:
    barát-e?
    barát-e? barátnő-e?
    álmok takarítónője?
    hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
    én játszom titkon a kezetekkel is
    egy ágyban,
    egy időben
    egy hiányban –
    a világ kiszáradt gödreiből is
    én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
    s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
    a halálomban megoszthatatlan
    leszek úgyis.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Amazonok fekete húga

    Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
    a hányódó árvízi csokrok majd
    a szemétre kerülnek;
    szétázott újságpapír a téli ég is,
    olvasatlanul odakerül.

    A hátam még havazik néha-néha
    s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
    de szemem, amely a havazásban
    sokáig utánad járt,
    délen keresne már hajadnak tengerpartot.

    Betegek voltunk, nagy pólyakötések
    lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
    a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
    a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
    meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

    Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
    a Nap. Mutasd meg csonkaságod
    az első zöld levélnek,
    minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
    amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
    ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

    Forrás: DIA

  • Csoóri Sándor: Nagypénteki aggodalom

    Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen.
    Keresztfa, létra minden a helyén.
    A háttér isteni! A golgotás dombon
    virágzik épp a som és a kökény.

    Lehet, hogy edzett vértanúként régi
    sebeinkbe csak ma halunk bele?
    Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven –
    de harmadnapon vajon föltámadunk-e?

    forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Tegnap még hó esett

    Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
    nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
    a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
    de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
    a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
    csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
    az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
    tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
    már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
    a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
    naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
    ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
    ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
    ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
    s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
    napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
    télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
    nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
    vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
    s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
    mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
    vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
    a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
    s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
    benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
    mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
    változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
    s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
    a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Derengésben

    Hajnal van, arcodra ébredek megint.
    Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
    Azt akarom: maradjon minden így,
    derengésben, ahogy az ég akarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Ami maradt

    Ami maradt, az már az örökélet:
    hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
    Nem várok többé új föltámadásra,
    sodródó égre, amely mennydörög.

    Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
    hegyes karókra fut a babvirág,
    kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
    sétára hívna, vagy a túlvilág

    bozótosába. Nem, még nem megyek.
    Dacolok még kicsit az elmúlással,
    ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
    néha jajszóval, néha fáklyalánggal.

    S ha kell, még nevetni is megtanulok
    kedvetekért, mászni cseresznyefára,
    vízen járni vagy holdfény-kötelen
    billegdélni bele az éjszakákba.

    Hátha így végre megszerettek, s nevemért
    még hazát is vehettek magatoknak,
    szegény szegények, akiket csupán
    a hajnalok rigói vigasztalnak.

    Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
    boldog kertekre bízom rá magam:
    babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
    ők tudják jobban, merre visz utam.

    Forrás: Lélektől lélekig