A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
Valaki kell, hogy szívüket nyűgözze
és babráljon az özvegy nők hajában
és megcsókolja mind, aki hiába
gondol vissza tavaszra, nyárra, őszre.
Forrás: Minden napra 1vers
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé – :
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek… régi Mikulás…
Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon –
Elhozza holnap mind a Mikulás!
…és reggel, – reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
– és megértettem: meghalt a varázs…
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.
Forrás: Versek mindenkinek
dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925
Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.
Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.
s meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.
S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,
csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyíték.
Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény,
szó, ami néma
és mégis költemény,
minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,
házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.
Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív,
Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesújt körülötted
mindenkit, aki bánt…
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Fáradt-szelíden megy a Szépség –
felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
a vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
1926
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:
Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…
Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✨
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja gomolygó,
vastag, sokredős ruháját
– minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Forrás: PIM – Dsida Jenő összes versei
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket.
S ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn.
És sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap,
és arcod itt a hold,
és arcod itt a nap.
Forrás: magyar-versek.hu
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Forrás: magyar-versek.hu
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
– hiszen annyi van, annyi van! –
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.
Forrás: Magyar Kurír
A Gyermek dicsérete
Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
– s keresztelő Jánosként hirdetem.
Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:
Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
a fényes jászol s valamennyi angyal.
Forrás: Magyar Kurír
