https://verskucko.com

Kategória: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Március

    A Rózsadombon már tavasz van,
    Dőlnek az édes jó szagok,
    Az új madár a régi ágon
    Nem énekel még, csak dadog.
    Próbálja szárnyát, csiripelget,
    Kinéz a fészek peremén,
    Köröskörül hány friss rügyecske,
    Hány új kukac, hány új remény!

    Én, tollavesztett vén madár, ki
    Átdideregtem a telet,
    Talán utólszor ünnepellek:
    Szervusz, te kedves kikelet!
    Mikor fölérsz a Rózsadombra,
    Tündérkirálynő közeleg,
    Rímek csipognak körülötted,
    Szapora, olcsó közhelyek.

    Tündérkirálynő! Cifra jelző
    Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
    Jöttödre, illő tisztelettel,
    Ma én is hárfát pengetek.
    Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
    Idők vén fáján ifjú ág,
    Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
    Élet, szabadság, ifjúság.

    És még mi minden! Jó jövendő
    Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
    Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
    Ezerszer áldott március.
    Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
    Hűsíts sok égő sebhelyet.
    Tudod-e még, ki voltam egyszer?
    Emlékezel rám, kikelet?

    Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!
    Jött sok vad év, zord sáska-raj.
    Öreg vagyok már. Új tavasz, te
    Fiatalabb vagy, mint tavaly.
    Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
    Mint rossz fiát a jó anya.
    Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
    Lelkem utolsó sóhaja.

    És vidd magaddal ezt a sóhajt,
    Fájó, szerelmes levelet,
    Ki tudja, hogyha újra eljössz,
    Találkozom még teveled?
    Habár ez többé nem divat ma,
    Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
    S nevess síromra akkor is majd,
    Mikor már régen nem leszek.

  • Heltai Jenő: A közhelyek balladája

    vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben

    A kávéházban ülök és tünődök,
    A könyököm a márványasztalon,
    Ma még egy árva falatot sem ettem,
    Csak itt a füstös levegőt falom.
    Tanácstalan, bús, pesti idióta,
    A jó szerencsét várom reggel óta.
    Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
    De senki sem jön, és az éj setét.
    Lázában egy bősz kávéházi násznak
    A székek már az asztalokra másznak.
    Záróra. Némán surranok tova;
    Jó volna hazamenni, hazamenni…
    De nincs hova.

    Súlyos teher már vad huszonhat évem.
    Huszonhat év! Az ember fiatal.
    Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
    Kényelmes állás, jó kis hivatal.
    Nagybácsi, néni dús protekciója,
    Ami az embert széltül is megóvja,
    Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
    Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
    Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
    Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
    Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
    Jó volna elzokogni, elzokogni…
    De nincs kinek.

    Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
    Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
    Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
    A szüzességét el is vettem én,
    De őt magát nem… Messze még a reggel!
    Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
    Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
    A szomjamat most vélük oltanám.
    Két ölelő kar, forró összebújás…
    Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
    Valakit mégiscsak szeretni kell!…
    Jó volna csókolózni, csókolózni,
    De nincs kivel.

    Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
    Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
    Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
    De az se használ, úszni jól tudok.
    Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
    Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
    Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
    Mind ronda pálya, úrnak nem való.
    Akármi sűrű szememen a hályog,
    Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
    Tányért mosok majd, aprítom a fát…
    Jó volna halogatni, halogatni…
    De nincs tovább!

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Leltár

    Nincs házam, kertem, lugasom,
    Nincs méhesem… Beatus ille!
    Beatus ille? Az nem én vagyok.

    Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
    Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
    Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
    Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
    Nagyon szerény batyuval ballagok
    Alattatok, kegyetlen csillagok,
    Kik a magasból gúnyos pislogással
    Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.

    Én nem a hangyától tanultam.
    Az én tanítóm a tücsök volt.
    Mit magyarázzam koldus voltomat,
    Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
    Iparkodásom, elherdált időm,
    Hiába-harcom, csúfolt igazam,
    Ömlött a céltalanság tengerébe,
    Mióta megtanultam járni, várni
    És két karom meddőn kitárni
    Magamfaragta álmaim felé!

    Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
    Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
    Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
    Melyet a forgalomból rég kivontak.
    Egyetlenegy példány van csak belőlük:
    Az enyém!

  • Heltai Jenő: Örök szerető

    Dúdolom a régi nótát,
    Keserű egy nóta!
    Van egy régi rossz szeretőm
    Sok esztendő óta,
    Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
    Melyik utcasarkon,
    És azóta tartom.

    Mint a jámbor rabszolgához
    A hálás oroszlán,
    Csökönyösen, vakon, bután
    Ragaszkodik hozzám.
    Rimánkodok: pusztuljon már!
    Küldöm, űzöm… mindegy!
    Csak azért se! Nem megy!

    Adtam neki öröklakást,
    Ingyen kvártélyt, kosztot,
    Ezt is, azt is keveselte,
    Mindenből kifosztott.
    Odaadtam… nem tudom mit,
    Nem számolom, mérem:
    Pénzem, agyam, vérem.

    Ő az erős, a hatalmas,
    Én vagyok a gyönge,
    Ha az ajtón kihajítom,
    Az ablakon jön be.
    Akármilyen messze járok –
    Féltékeny a kedves! –
    Nyomon követ, megles.

    Elkísér a kávéházba,
    Elkísér a sírba,
    Bírom, bírom valahogy,
    De ő még jobban bírja.
    Nem ereszt ki a kezéből,
    Torkomon az ujja,
    Fojtogat a furia.

    Sírkövemre, majd ha egyszer
    Föllélegzek mégis,
    Írjátok rá rossz szeretőm
    Átkozott nevét is:
    „Itt nyugszik egy fáradt ember,
    Elnyűtt rongya, csontja,
    S mellette a Gondja.”

  • Heltai Jenő: Párisi kávéház

    Párisi kis kávéház,
    Túl a Szajna hídján,
    Keserű a cigaretta,
    A fekete hitvány.

    Magam elé bámulok
    A csillagos éjbe,
    Hátam mögött domborul a
    Panthéon sötétje.

    Előttem a papiros,
    Kezemben a tollam,
    Úgy ülök itt, mint a költő,
    Aki egyszer voltam.

    Még a szívem tele van,
    De a kezem fáradt,
    Előttem a kalamáris
    Örökre beszáradt.

    Fejem fölött százszorszép
    Tűzben égő reklám
    Zöld, piros, kék fényszalagja
    Vad szivárványt vet rám.

    Lárma, zene, kacagás,
    A boulevard hangos…
    Gondolatom vén házak közt
    Messze elkalandoz.

    Szűk utcákon, tereken,
    Meg-megáll egy percre,
    Régi évek emlékeit
    Szedegeti össze.

    De sok emlék! De sok év!
    Jól esik is, fáj is…
    Mikor én még legény voltam,
    De szép voltál, Páris!

    Könnyű volt a szerelem,
    Üde volt a hóbort…
    Arcok, harcok és kudarcok…
    Még a rossz is jó volt.

    Tréfa volt a koplalás,
    Játék az adósság…
    Odaát a Luxembourg-ban
    Most nyílnak a rózsák.

    Hova lett, ki akkor nyílt,
    A virág a kertben?
    Jaj, ha merném… nem merem már,
    Amit akkor mertem.

    Kenyeremnek a javát,
    Rosszát is megettem.
    Oly kevés van már előttem,
    Annyi sok mögöttem.

    Ütött-kopott kalapom
    A szememre vágom,
    Nincs nekem már mit keresnem
    Ezen a világon.

    Lassan-lassan kifelé
    Megyek is belőle,
    Lengetem a zsebkendőmet,
    Úgy búcsúzok tőle.

    Úgy búcsúzok, úgy megyek,
    Hogy vissza se nézek,
    Isten veled kis kávéház,
    Régi kedves fészek!

    Isten veled, kopott toll,
    Üres kalamáris,
    Régen elmúlt ifjúságom
    Temetője: Páris!

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?