https://verskucko.com

Kategória: József Attila

  • József Attila: FLÓRA

    1

    Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
    erényeidből épül-e szerencse,
    hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
    hű szeretőd munkáján elfelejtse?

    Tudnál-e engem új világra hozni,
    iparkodván szerelmes türelemmel,
    hogy legyen erőm ismét adakozni
    s eltölteni a gonoszt félelemmel?

    Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
    Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal.
    Én, aki vele mind csak hadakoztam,
    kibékülnék a haragvó halállal.

    2

    Félek, nem tudod megbocsájtani
    eltékozolt, ostoba, könnyű multam
    és majd ezerszeresen fáj, ami
    ezerszer fájt, míg szeretni tanultam.

    Félek, nem ér majd annyit életem,
    törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
    hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
    önnön jóságom útján győzedelmem.

    Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
    örömöm tán a büntetések hozzák,
    hogy sírva nézem majd, ha boldogan
    sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

    1937. márc.

  • József Attila: NEM EMEL FÖL

    Nem emel föl már senki sem,
    belenehezültem a sárba.
    Fogadj fiadnak, Istenem,
    hogy ne legyek kegyetlen árva.

    Fogj össze, formáló alak,
    s amire kényszerítnek engem,
    hogy valljalak, tagadjalak,
    segíts meg mindkét szükségemben.
    Tudod, szivem mily kisgyerek –
    ne viszonozd a tagadásom;
    ne vakítsd meg a lelkemet,
    néha engedd, hogy mennybe lásson.

    Kinek mindegy volt már a kín,
    hisz gondjaid magamra vettem,
    az árnyékvilág árkain
    most már te őrködj énfelettem.

    Intsd meg mind, kiket szeretek,
    hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
    Vizsgáld meg az én ügyemet,
    mielőtt magam feláldoznám.

    1937. febr.

  • József Attila: FLÓRA

    1. Hexaméterek

    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

    2. Rejtelmek

    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe’.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.

    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.

    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.

    3. Már két milliárd

    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.

    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
    mely igazodni magára mutat.

    4. Buzgóság

    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel,
    az örökös ifjuság italát.

    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág –
    bár búcsut int nekem… E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.

    Fecseghetnének nyelves tudományok –
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.

    5. Megméressél!

    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.

    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.

    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.

    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, –

    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél,
    mindig, mindenütt megméressél!

    1937. febr.

    Latinovits Zoltán – József Attila Flóra

  • József Attila: ARS POETICA

    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kísérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje

  • József Attila: (ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.

    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.

    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. jan.

  • József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig,
    még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” –
    (így nem szökik rá hirtelen az éj)
    s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódít:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj –
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
    fő-e új méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők – szabadok, kedvesek
    – s mind ember, mert az egyre kevesebb…
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.

    1937. jan. eleje

  • József Attila: KÉSZ A LELTÁR

    Magamban bíztam eleitől fogva –
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek. Semmiképp se többe,
    mint az állatnak, mely elhull örökre.
    Ha féltem is, a helyemet megálltam –
    születtem, elvegyültem és kiváltam.
    Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
    ki ingyen adott, azt szerettem érte.
    Asszony ha játszott velem hitegetve:
    hittem igazán – hadd teljen a kedve!
    Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
    Okos urak közt játszottam a bambát.
    Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
    ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
    Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
    de ágyban végzem, néha ezt remélem.
    Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Éltem – és ebbe más is belehalt már.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: MAGÁNY

    Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
    bársony-penész pihézze melledet.
    Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
    Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

    Száraz homokként peregjen szét arcod,
    a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
    mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
    dolgos ujjaid kösse le a gyom.

    Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
    Meg se rebbennél, ha az emberek
    némán körülkerülnének, hogy lássák:
    ilyen gonosszá ki tett engemet.

    Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
    öröme az lesz, hogy körbe forog,
    te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
    telibendőjü aligátorok.

    Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
    látom a szemem: rám nézel vele.
    Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
    hogy azt hihetném, meghalok bele.

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: NE BÁNTSD

    Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
    magadat érte kínokba veretted
    s nem adtál két pofont neki.
    Telefirkáltad a falat vele.

    Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
    gyámoltalanul lóg alá a széken –
    annak karján, ki szereti,
    csüngjön, míg foszlik kéje éjjele!

    Dobd le – a háta legyen újra görbe,
    lába csámpás, bújjon az álla szőrbe!
    Bibircsók nőjjön a hasán!
    Gyűrje e verset kapzsi tenyere!

    Te fuss vissza a szép növésű, kedves
    lányok ölébe – oly illőt ölelgess,
    ki kapkod, fúl vágyad után,
    mint zivatarban zengő jegenye!

    1936. nov.–dec.

  • József Attila: ELMARADT ÖLELÉS MIATT

    Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
    ha feküdtem s anyám még odajárt.
    Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
    hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
    nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
    vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
    De az még ostobább,
    hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

    Makacs elmulás tolja a világot
    maga előtt, mint bányász a szenet,
    melyet kifejtett, darabokra vágott.
    De mélyben, egyben él, aki szeret.
    Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
    káprázata volt, ami visszatartott,
    hogy míg a hold haladt,
    nem fogózhattam beléd azalatt?

    Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
    csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
    s nem is uszhattam a sodorral szembe
    kedves öledben!… Hol volt az öled?…
    Mig itt hadart s hazudozott az óra,
    te fölbámészkodtál egy dobogóra
    s a szétterült ütem
    hálójában remegtél nélkülem.

    Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
    harisnyádon ha egy szem leszalad!
    Most szerelmünkből kivált s kellemedben
    egy ölelés örökre szétszakadt.
    Az a müvész pörölt az elmulással –
    tanuskodj néki! De velem, ne mással.
    Tudd meg már, mi a gond.
    Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

    1936. nov.–dec.