Ó emberek, szeretni kell a földet
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek
S dalolni kell, ha minden elhagyott.
Örülni kell a gazdag hervadásnak,
Dalolni kell a téli sírokon,
Szeretni kell a csillagot s az árnyat
És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!
Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
Bánatos ember, aki messze ment,
Ki mosolyogni tud már bánatához
S vágynak, reménynek rég békét izent.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
Forrás: Lélektől lélekig
…Mert későn jöttem én.
Tudom már sorsom átkát,
A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.
Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
Új tájak öröme ezért nem az enyém,
Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért nem láttam én a szűzek seregében
Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
És magányos az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért rajong szivem halódó birodalmak
Beteg álmaiért s a földnek kerekén
Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
Mert hontalan e vágy.
Mert későn jöttem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolygó hindu bálvány,
Ki végtelenbe révedsz,
Taníts egy kis mosolygást
E nagy szenvedéshez.
Taníts egy kis mosolygást,
Te nagy, örök mosolygó,
Oly kurta ez az élet,
Oly furcsa ez a bolygó.
Mosolygó hindu bálvány,
Én annyit sírtam itt lenn,
Olvastam bibliákat,
Várva, vívódva hittem.
Mosolygó hindu bálvány,
Hitemen mosolygó,
Mily jó lehet a semmi,
A végtelen koporsó.
Hol nem nyílnak virágok,
A hervadásra szántak,
Szerelmek, álmodások:
Virágai a halálnak.
Mosolygó hindu bálvány,
Az élet láza oly jó
És oly gonosz az élet
És én rád sírva nézek,
Te nagy, örök mosolygó.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szeretem a lomha fényeket,
A csillagot, mely álmosan ragyog,
Ti vagytok az én örömöm látványa,
Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti züllött csillagok!
Az égi rónán csöndes nyáj legel,
Eónok óta hallgatag ragyog,
– Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
A szent mélységbe fényeket juttatva,
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti hulló csillagok!
Békét hazudik a csillagvilág,
A lusta álmok éjjelén ragyog,
– Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
Lobogjatok csak és robogjatok,
Ti bátor csillagok!
Forrás: Lélektől lélekig
Ne bántsátok a lombokat:
susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
hadd nőjenek, viruljanak az égre,
hadd mosolyogjanak napban, esőben,
hadd ringassák a békés fészkeket,
küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
ha alattuk a szerelem tanyázik,
és hadd terítsenek álompalástot
az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
hadd játsszanak alattuk gyermekek,
akik az első lépést most teszik,
tipegve ismeretlen cél felé,
és hadd pihenjenek meg a halottak
zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Alszik. A maszkja már halotti maszk,
Mely némán a nagy semmiségbe dermed,
Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt,
Töprenkedést és tomboló szerelmet.
Száz arca volt. Mindig más, mindig új,
Övé volt minden mosolygás, kesergés,
Most minden arc szelíden elsimul
S az arcon nem marad többé jelentés.
Ez az igaz. Most ő maradt maga.
A deszkák fénye mind elhamvadott.
Négy deszka közt az örök fény ragyog.
Ez az igaz. Ő eltalált haza,
Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz,
Ahol örökké minden egy s igaz.
Forrás: nem került megjelölésre
A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.
A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.
Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.
Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!
