https://verskucko.com

Kategória: JUHÁSZ GYULA

  • Juhász Gyula: Prológus

    Kedves Közönség, kis jóindulattal
    És biztatással vedd, amit hozunk,
    Kik lelkes hittel, ifjú akarattal
    Művészetünk oltárán áldozunk.

    Még fiatal e gárda, ó de nékünk
    A fiatalság ritka, drága kincs,
    Mely beragyogja minden küzködésünk
    S a rögös útra rózsát áldva hint.

    Lehet, hogy gyenge néha még a hangunk,
    Lehet, hogy léptünk még bizonytalan,
    De indulunk: a szépet, jót akarjuk
    S érezzük, hogy hitünknek szárnya van!

    S ha egy akad köztünk, ki a dicsőség
    Fénylő egébe fölszáll, már elég;
    Mi többiek majd, ó kedves Közönség,
    Küzdünk tovább, míg szent tüzünk elég.

    Mert érted játszunk és érted csatázunk,
    Boldog magyarság, mely nem volt, de lesz,
    Ha tetszik néked a mi áldozásunk,
    Kedves Közönség, tapsolj és szeress!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A színpad délután

    Királyi trón, mellette koldusbot,
    A bot virágos és a trón kopott.
    Az előtérben méla palota,
    A balfenéken vérpad, kaloda.

    Fönn a magasban függőkert virul,
    Merengő tenger látszik messzi, túl.
    Oly néma minden, mint a temetők,
    Föltámadásra várnak csendben ők.

    Mert jő az est, a csillár fölragyog,
    Kigyúlnak a rivalda csillagok,
    Fanfárok zengnek és üstdob recseg:
    Tragédiába indul a sereg,
    A taps viharja mennydörög, robog…
    …Most kávéházban még az aktorok.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Május

    Vén harcos én, ma békét hirdetek,
    Virággal verve meg a szíveket.
    Egy új kiáltványt írok s érezem,
    Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
    Ember, légy végre ember újra már,
    Ne ordas farkas és halálmadár!

    Nem bús robot, de boldog munka kell,
    Melynél a szív bízó taktusra ver.
    Új szent szövetség kösse össze mind
    Embertestvérek jó reményeit!
    Ez áldott föld ne temető legyen,
    De kert, amely több jóságot terem!

    Ember, magyar, ma még élő halott,
    Legyen majális minden egy napod!
    Vén harcos én, ma békét hirdetek:
    Legyen szerelmünk már a szeretet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: 48. március 15.

    Ó régi szép est… tündöklő siker,
    Mikor jön egyszer hozzád fogható,
    Dicsőséged az egekig ível,
    A deszkáidon tetté vált a szó.

    Igen, az Ige testté lett, derék
    És lelkes nézők tapsoltak neked,
    Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
    A gondolatszabadság született.

    Aktoraid: Petőfi, Jókai,
    Vasvári, Táncsics és a korai
    Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
    Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
    Ki Jókainak szívére hajolt…
    Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Magyar tél

    A kicsi kocsma ablaka világos,
    Fehérvirágos, mint a temető,
    Hol a nap éppen vérködösen áldoz
    S a hold sápadt sarlója egyre nő.

    Az este jő és a fehér keresztek
    Nagy békessége integet felénk,
    Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
    Hol megpihen majd minden nemzedék.

    A tünde ég pásztortüzei lassan
    Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
    A temetőben és a kocsmazajban,
    Egy néma angyal halkan áthalad.

    A szárnyakat hallják egy pillanatra
    A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
    A Bodri szűköl, a havat kaparja
    S a kakukkóra megáll hirtelen.

    Babona, bánat, borok és botorság,
    Mind összekapnak és a kocsma zug,
    Fölzengenek az átkok és a nóták
    És döngetik a temetőkaput!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vízkeresztre

    Jövének távol, boldog Napkeletről
    Három királyok, híres mágusok,
    Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
    Kiről legenda és jóslat susog.

    Ki született szegényen Betlehemben,
    Kit megöletne Heródes király,
    S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
    Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

    Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
    A Kisdedet, ki a jövő királya,
    S a csillagot, mely homlokán ragyog.
    Ő édes, kedves. Bájolón gagyog,
    S egy pintyőkét néz, mely szent szelíden
    A Szűz Mária vállán megpihen…

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Prológus

    A szegedi színház Újházi estéjére

    Már itt az este. Szürkül az azúr ég
    S a felhő rajta gondok fellege,
    Színes kulisszák fénye elfakult rég,
    Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.

    A koszorúk hervadnak a sarokban
    S a taps zenéje elzengett tova.
    A siker napja rég leáldozóban,
    Ó az a nap, nem kél fel már soha!

    Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
    Igéiben kerestek most vigaszt,
    Megérzitek-e Crampton mélabúját,
    E szelíd bút, e mélyet és igazt?

    Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
    Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
    Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
    Mindig adott és most – fáradt, kopott!

    Görög derűt sugárzott ő mosolygón
    E magyar tájra, mely bús szürkeség,
    Azóta több szín volt e balga bolygón,
    De jött a gyászos sors és szólt: Elég!

    Constantin abbé többé nem vigasztal
    És Crampton mester többé nem dalol,
    Üres a ládafia és az asztal,
    Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

    Jó emberek, ma a rivalda fénye
    Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen,
    S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse,
    S ne lenne alkonya reménytelen.

    Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
    És él a jóság és lesz még öröm.
    Constantin abbé boldog bölcsességét
    Nem mossa el se könny, se vérözön…

    Forrás: MEK

    Juhász Gyula, színház, Újházi Ede, művészet, elm

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK