Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe

    Beírtak engem mindenféle Könyvbe
    és minden módon számon tartanak.
    Porzó-szagú, sötét hivatalokban
    énrólam is szól egy agg-szürke lap.

    Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
    hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
    Nem az enyém már a kezem, a lábam,
    és a fejem, az is csak egy adat.

    Jobb volna élni messze sivatagban,
    vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
    mivel beírtak mindenféle Könyvbe
    és minden módon számon tartanak.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

    Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
    nincs is magas és nincs számunkra mély.
    Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
    mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
    ha jő az éj?

    Ti messze költők, akik távol innen
    emelkedtek az Isten szívihez,
    mi földön ülünk már s szavak hamúját
    kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
    mi lesz, mi lesz?

    A versünk is már csak segélysikoltás,
    mely ki se hat a tűzön-poklon át,
    mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
    és mint a szűzé, akit meggyaláznak
    a katonák.

    (Megj. 1919. márc. 16.)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

    Jaj, merre menjek?
    Jaj, merre nézzek?
    Jaj, mit rebegjek?
    Jaj, mit hazudjak?

    Jaj, tán loholjak?
    Jaj, tán feküdjek?
    Jaj, mért akarjak?
    Jaj, mért pihenjek?

    Jaj, régi kertünk?
    Jaj, versek álma?
    Jaj, drága fajtám?
    Jaj, bús vidékem?

    Jaj, hogy sziszegjek?
    Jaj, hogy üvöltsek?
    Jaj, hogy kígyózzak?
    Jaj, hogy harapjak?

    Jaj, hol az arcom?
    Jaj, hol a múltam?
    Jaj, hol az ágyam?
    Jaj, hol a sírom?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Hitves

    Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
    és úgy követlek, mint sötét detektív,
    a pesti utcán, a budai lankán,
    kedves Ilonkám.

    De egyre jobban szállnak már az évek,
    fáradt szemünk a semmiségbe réved,
    és ami jön, az oly hűs és komorló,
    mint a koporsó.

    Az arcodon is feltűn néha-néha
    a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
    s életre buzdítasz, halálra intesz,
    mint ama hitves,

    ki kőbe vésve áll a sírok ormán
    egy anya fájdalmával, és mogorván
    a sír hálószobáját nézi csendben
    s szeme se rebben.

    Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
    nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
    titokzatos alvótárs, földi vágyban
    s a hideg ágyban.

    Rejtélyes, aki immár szomorúnak
    mutatod arcod, húga te a búnak,
    beszéld el, mi az élet szörnyű titka
    és mi a kripta.

    Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
    beléd fogódzom és kérdezlek itten,
    hová megyünk mi, élet koszorúsa,
    mélyszavú múzsa?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

    Van már kenyerem, borom is van,
    van gyermekem és feleségem.
    Szívem minek is szomorítsam?
    Van mindig elég eleségem.

    Van kertem, a kertre rogyó fák
    suttogva hajolnak utamra,
    és benn a dió, mogyoró, mák
    terhétől öregbül a kamra.

    Van egyszerű, jó takaróm is,
    telefonom, úti bőröndöm,
    van jó szívű jót-akaróm is,
    s nem kell kegyekért könyörögnöm.

    Nem többet az egykori köd-kép,
    részegje a ködnek, a könnynek,
    ha néha magam köszönök még,
    már sokszor előre köszönnek.

    Van villanyom, izzik a villany,
    tárcám van igaz színezüstből,
    tollam, ceruzám vígan illan,
    szájamban öreg pipa füstöl.

    Fürdő van, üdíteni testem,
    langy tea beteg idegeimnek,
    ha járok a bús Budapesten,
    nem tudnak egész idegennek.

    Mit eldalolok, az a bánat
    könnyekbe borít nem egy orcát,
    és énekes ifjú fiának
    vall engem a vén Magyarország.

    De néha megállok az éjen,
    gyötrődve, halálba hanyatlón,
    úgy ásom a kincset a mélyen,
    a kincset, a régit, a padlón,

    mint lázbeteg, aki föleszmél,
    álmát hüvelyezve, zavartan,
    kezem kotorászva keresgél,
    hogy jaj, valaha mit akartam.

    Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
    a kincs, amiért porig égtem.
    Itthon vagyok itt e világban,
    s már nem vagyok otthon az égben.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Ádám

    Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
    s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

    Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
    körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

    Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
    Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
    amelyből fájó sorsomat öröklöm.
    Bár láthatnálak színről-színre téged,
    hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
    őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

    A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
    akarsz-e mindig, mindig játszani,
    akarsz-e együtt a sötétbe menni,
    gyerekszívvel fontosnak látszani,

    nagykomolyan az asztalfőre ülni,
    borból-vízből mértékkel tölteni,
    gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
    sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

    Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
    havas telet és hosszú-hosszú őszt,
    lehet-e némán teát inni véled,
    rubin-teát és sárga páragőzt?

    Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
    hallgatni hosszan, néha-néha félni,
    hogy a körúton járkál a november,
    az utcaseprő, szegény, beteg ember,
    ki fütyürész az ablakunk alatt?

    Akarsz játszani kígyót, madarat,
    hosszú utazást, vonatot, hajót,
    karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

    Akarsz játszani boldog szeretőt,
    színlelni sírást, cifra temetőt?

    Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
    játékban élni, mely valóra vált?
    Virágok közt feküdni lenn a földön,
    s akarsz, akarsz-e játszani halált?

    Forrás: MEK