Aranypénz-térdű szerető,
muzsikás, lángsisakos,
te táplálsz engem egyedül,
bú-baj ha belémtapos.
Ősszel édesült szerelem,
mint a bor télre kiforr,
lélekben erős ragyogás,
mint a pohárban a bor.
Világra kedvem te szülted,
tipródva bajaimon,
nélküled szemetet eszem,
rozsdás vizeket iszom.
Forrás: Szívzuhogás
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
Forrás: Szívzuhogás
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélekzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
Forrás: Szívzuhogás
A Bartók-táncegyüttes használatára
I
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
rámugatnak égiek és földiek.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
jó lennék majd, égetőn ha kellenék.
Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
szivárvánnyal írtam be a levegőt,
átváltozott gyászfekete szalagra,
hétrét kéne görnyedeznem alatta.
Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
hadd mulatok, mikor sírnom illenék.
II
Kutya a föld, eb az ég,
sehol semmi menedék.
Ne is akarj menedéket,
amíg benned zeng a lélek!
Most rúgjon a sarkad szikrát,
égesd el a világ piszkát,
aki bírja, kipirosul,
még a csúf is kicsinosul!
Forgasd ide, oda is,
lángoljon a szoknya is,
elköltözni csúnya volna,
deszka közé csomagolva!
Mert mibennünk zeng a lélek,
minket illet ez az élet!
III
Ez a világ ellobban,
ölelj engem még jobban,
hajamtól a sarkamig,
hajnalig, de hajnalig.
Nem hajnalig – örökig,
szakadatlan örömig!
IV
Oda menjünk, ahol kellünk,
ahol nekünk öröm lennünk,
hol a csókok nem csimbókok,
nem hálóznak be a pókok.
Aki minket meggyaláz,
fárassza el azt a frász,
jó habosra hajtsa meg,
talonnak se tartsa meg!
Aki minket meggyaláz,
gyötörje meg azt a láz,
pokol legyen lakhelye,
égjen el a tüdeje!
V
Én is nyitok arany torkot,
mint a rigó, úgy rikoltok.
Csapkodom a nyári zöldet,
átnyilalok eget, földet.
Én is, akit megtalálok,
pántolok rá aranypántot.
Úgy szeretem, úgy szorítom,
én sohase szomorítom!
„Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné.”
„Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre.”
„Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt.”
Tanúvallomások 1614-ből
Gábriel,
Gábriel,
Gábriel,
árnyékodért selyemingem
ázik el,
ágy havasán fejedelmem,
húrjaimon hegedősöm,
göndörödősöm,
haramia-hősöm,
nyári vörös.
Agyagomban
lábnyomodat őrzöm,
látni akarlak,
sürgetem a sarkad,
tüzet rakok ropogósat,
fölteszem a lukasit,
rácsapom a kupasit,
lábosban a lábnyomodat főzöm.
Nyergelj s nyargalj,
paripát sarkalj,
tűz, ahogy a nád-mezőn,
átropog a háztetőn!
Gyere, piros angyal,
Gábriel,
Gábriel,
Gábriel,
nehogy engem csereberélj bárkivel!
Gyöngyszem-szép mesternődet
kuka hajadonra,
gyönyörödet gondra,
suta baba,
buta baba,
dib-dáb,
dib-dáb,
nem érti a cifrát.
Törj be, angyal, az akolba,
inkább!
De te ide nyargalsz,
ha mondom,
nyárdelelő tündöklet
a boltom.
Így adok,
úgy adok,
jól tartalak jóval,
nem gyüszüvel mérikélek,
de lózabolóval.
Nyalánkságra,
nyiss a számba,
itt a mézelt óbor,
pörkölt dió szentegyháza,
hasadékos,
dombor,
minden kis csucsorban
égetett cukor van.
Édességem,
édességed,
én, akit megigézek,
bármit akart is,
bárhova tart is,
úgy megtorpan,
úgy ide fordul,
alattunk a fekete föld
megcsikordul.
Gábriel,
Gábriel,
Gábriel,
szivárványos úton ide átívelj,
hét verőér erejével
ágyam havasára,
mélyföldi nyüves dögtől
mazsolás kalácsra,
száz nyíllövés távolán,
át a hegyek táborán,
zászlókon, tömlöcökön,
harangokon, bödönökön,
át a pénzes örömökön,
nyolc boldogságon,
golgotavirágon,
árvácskán, basa-rózsán,
hangyán, morzsán,
csipkefa csipkéin,
szűzeknek micskéin,
mókusokon át,
ordasokon át,
ország aszályán,
át a világ ragályán,
rókabüdös gyámokon,
át özvegyi fátylakon,
sisakokon, kalapokon,
verebeken át,
ebeken is át,
könyveken, patikákon,
kígyókon, koponyákon,
palavesszőn, palatáblán,
szerkezeten, ábrán,
át a bölcseségen,
mint a sav a fémen,
kovakövön pata zaja
a fülemig érjen,
hajszálam a gyertyalángon
úgy elég a távol,
nyög a lovad,
jön a lovad,
nyakaszakadtából!
,
Nem igaz, hogy nem lehet bátor
édes beszédre szám, ha miattad
oly áhitat bársonya súrol,
hogy sértetten az északi csillag
elfordul fejemtől csikorogva –
és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
ha leheletem újra enyém,
ágbogas gímként, karácsonyian,
megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát
kitárt kapuidnak, ajánlom
a káprázatot, mert a havakba
lezuhanó nap láz-bábjaival
telepillogom ága-bogát –
tőrt, se revolvert nem kötök rá,
lerontottam régen dühöm címerét,
csak jó emlékből koholt cicomát
küldök, ajánlom nyaram inait,
remek ölelésre a sugallatot,
nagyfejű rózsán egy puli haját –
ajánlom neked földrengéses
arcom egy megmenekült mosolyát.
,
Te, aki a gyöngyvirágot
kitűzted minden tavasszal,
mellkasodba őrlő fényű
csillagtelep ver gyökeret.
Te, akinek magasra hágni
anyatej adott erőt,
fekvő fekete fenség,
anyád hamva lesz lepedőd.
Őrülten hitted: feloldja
törvényes fényed az átkot.
Trónra törő herceg, mi lettél?
Megtépett álomkirály!
Páva-palástod vállamon,
glóriás poharad enyém,
mind csupa gyászlevél immár,
torokmaró keserűség.
Kárvallás lesz minden évszak,
hasztalan a szilaj szüret,
megerjedt záport szürcsöl
kövesedő táltosfogad.
Sírodon gigász-délibáb –
teremtett tündéreid
meresztik a teleholdig
mézcsepegő melleiket.
Valld be: a gyönyör csalatás,
nem múlik el soha a gond,
rághatod a megoldásért
kezed fejét ítéletig.
Sírodra, tudom, hívsz majd
csupadér magányos ordast,
golyóverte szüggyel szétdúl
szivárványt, mesét, idillt,
illőn felgyöngyöz könnyel,
az anyaföld fagyát bevérzi,
s felvonítja égig a kínt,
amit nem lehet kimondani!
,
Ferenczy Béni halálára
Égbolt se billen, föld se hasadoz,
nem inognak a kristályok szimmetriái,
az iszonyún száguldozó
fény se lesz inaszakadt,
és keringnek rendben a vas
legbelső tündérei
a betörhetetlen magok körül,
a végtelen lényeg körül,
s nincs jele szomorúságnak
porban se lángban, csak rajtam,
de ti nyertetek, ujjongjatok,
idegen erők,
hiszen végül is hozzátok pártolt,
átváltozott Ő, a Szelíd,
s már törvényetektől irgalmatlan:
előtte tűz és mögötte jég,
a jégesőt veti belénk,
előtte tűz, és kezében rózsával
megindul a tűznek,
megy vakmerő-fönségesen,
mert álma, végakarata: tűz.
Bűvöli már a tűz,
s nem a leonardói piros palást,
de a tűz, ama dördülő,
felragyogó villám-kehely,
hol a tisztaság véglegesen
magára talál, és emléktelenné
hamvad el a kín,
a hideg titánium-szög meg a csont,
és jaj nekünk: kék szemeit
kereshetjük már holtunkiglan,
ásványi kékből, égből
nem süt ránk semmi szeretet,
és a nefelejcs se adja vissza
Béni szemeit soha,
az a kör széjjelrobbant,
melegedni nincs hely, siratjuk –
siratjuk magunkat, mert megvert
végzete varázslatával,
s nagy művön izzadunk,
alkotunk magunknak halált,
hánytorgót, légszomjasat,
kibírhatatlanul irgalmatlant –
előre, fiúk,
a szerelmes életen át, az emberevő
lángoroszlánok közé,
vagy a rohadás zápora alá,
beilleszkedni bátran
a múlhatatlanság szerkezetébe,
új lehetőség, valószerűség
túl a fekete zászlón,
ahol a Mester kezei dörögnek –
itt most minden homály,
egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
fiúk, előre!
,
Már nem a tó és nem a tenger,
nem a világ boltozata,
nem a hullám, nem a villám,
betölti szemem a férfi,
aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában,
hó jelenése, vért se köhög már,
nem zihál, semmi erőfeszítés,
két evezője vadliba-toll,
kiköt s a párában asztal várja,
kenyér és hal meg bor, s körülötte
mind, aki rajongja olyan ívben,
akár a szivárvány arca előtt.
SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.
S elevez tőlünk a szent és barbár,
két evezője vadliba-toll,
zendül a tó és zeng a tenger,
föltámad a hullám, a villám,
reped a világ boltozata,
megölnék egymást az elemek,
alakok elvérzenének,
de ő feltartja kezét, csönd lesz,
patyolatot ád a sebekre,
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, hegyeké,
homlokok tektonikája,
kőművese a világosságnak,
siratja az elherdált világot,
s fölépíti káprázatában.
,
Álmodom a csodák korát,
hol a halál se halál,
kaszabolt fejek, ti dicsők,
véres hó suhog alá.
Hol a szalagok közt tovább
dalol a metszett torok,
zsugorodnak zsoldos-pofák,
rogynak a ló-tomporok.
Hol a tépett haj s hó-zene
seregre tébolyt hozó,
tábortüzek fulladnak el,
s nem tud elállni a hó.
Királyi arc attól bomol,
fekélye minden pehely,
hol naiv álom teljesül,
bűnös a bűnért felel.
,
