Szívem örökös ételed,
pünkösdirózsás életed.
Eső, hóharmat ránk szakadt,
gőzölgünk vörös fák alatt.
Az égi gyöngy hideg, rideg,
hajról bokáig lecsereg.
Minket az ősz hiába ver,
hevünket nem hűtheti el.
Lehetünk térdig sárosak,
tüzesen vagyunk párosak.
Országút porával
érkeztem a házhoz,
ordasan leültem
anyám asztalához.
Fehér országúton
csak a szedret ettem,
magas déli fényben
attól émelyegtem.
Most fekszem a fűben,
diákságnak vége,
ettem, ittam, élek,
nem tudom mivégre.
Közel a szívemhez
magas csalán-erdők,
csípős tornyaikkal
felhőkig törekvők.
Kellene virulni,
de még csak busúlok,
az én idegeim
kifárasztott húrok.
Hagyjál Uramisten
pihenni füvekben,
legyek fekvő gyertya,
még ne gyújts meg engem.
Húsz évet betöltve
írtam negyvenötben,
még a vadcseresnye
piroslott fölöttem.
,
Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
a föld meginog, széthasadozok,
jajgat a kő is, közelítenek
csikorgó csontú páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.
Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.
Most vastüdejű gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.
,
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgy is, ha
nem kérem.
—
Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.
Születtem, felnőttem
durva gaz-erdőben,
virág vagyok, attól félek,
csalán lesz belőlem.
Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.
Lángszalagos aranykerék
a hajnali égen,
én fölfelé vágyakoztam,
s csak lent lehet élnem.
Föllebeg vérpettyes vércse,
soha nem rak fészket,
gyönge madárt lehóhérol,
nevel kis vércséket.
Vércsét látok, mégse vágyok
dühök csillagára,
homlokomra holdat karcolt
a gilice lába.
Pünkösd jeles napja eljött,
ne lázadozz nyelvem,
bűnösöknek szót se szólok,
nem értenek engem.
Piros a pünkösdi rózsa,
s nehéz, mint a szívem,
lehull a pünkösdi rózsa,
hitem elveszítem.
Fehér lovam jól galoppol,
fehérebb lesz a haboktól,
bundás felhőt rúg a porból,
ugat minket por-komondor.
Híd előttem: fadobogó,
horkanva át robog a ló,
víz rezeg: békabujtató,
sás remeg: récealtató.
Kék homályban ezüstnyárfák,
felragyogó ezüstmáglyák,
hajladozva sustorogják:
így rohannak, akik árvák.
Bombázókról kondenz-fátyol
úszik, északig világol,
édes lovam, égre lábolj,
vágtassunk ki a világból!
Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.
Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.
Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.
Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.
Létem ha végleg lemerült,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
