Ha meggyógyul a gége,
Szép lesz életem vége.
Ellenben két napja a fogam is fáj.
Ez már báj. (Költői szabadság: baj helyett.)
Nem vigasztal a tátrai táj
S a kilóim számát növelő háj.
Oh szorszom mitoj mondja máj
(A selypítés a rím kedvéért poetika licenciáj),
Hogy: Állj!
Tovább ne fájj!?
Majd a késmárki orvos fogamba váj,
Áj-váj.
Forrás: Vers mindenkinek
Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
Özönlik be az őszi nap sugára.
Fertőtleníti, mossa a szobát,
Lemossa szenvedéseim nyomát.
Elöttem vajjon kik feküdtek itt?
Lemosta-e ittlétük titkait
Az éjszakákon győzedelmes nap?
Vagy belőlük valami itt maradt?
Róluk nem szólott nekem e szoba,
S most mégis, mégis mintha vallana.
Elődeim mozdulnak meg a csendben,
S utódom hangja is lelkembe döbben.
A szenvedés nem apad el soha:
Zsolozsmázik a kórházi szoba.
És soha el nem fogy a szeretet:
Zendül vissza reá a felelet.
Mikor majd ezt a szobát elhagyom,
Magamtól tisztán másnak átadom.
Egy kívánságot hagyok örökül:
Mint engem, annyi lélek, tisztaság
És annyi szeretet vegye körül.
Forrás: Vers mindenkinek
A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.
Az orvosok sötét ruhába lépnek
a hánykolódó szenvedők köré,
s a fürge higany – szótalan itélet –
felszökken a piros vonal fölé.
Benn vacsorálnak… nincs ott kedv, mosoly,
tompán csörög a villa és a tál,
fel-felkel egyik, sír és szótlan áll.
A zord apákon terhes gyászos árny van,
s az orvosságszagú sötét szobában
egy lázas arcu ifju haldokol.
Forrás: Vers mindenkinek
Felszállt a vészjel, és körülrepült
Viharmadárként a föld kerekén:
Búvárhajó… kínai partvidék…
Bent emberek és fogyó oxigén.
Lélekzetállító órák, napok,
Aztán az utolsó helyzetjelentés:
Megtettünk mindent, amit tehetett
Ember, tudás, hatalom, szeretet.
Próbáltuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Sorsára hagyjuk.
Drága Barátom, amíg haldokoltál,
S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
Ama távoli, elmerült hajóval
Kapcsoltalak lélekben folyton én.
Rokona volt az minden elveszettnek,
A társtalan haldoklás egymaga, –
A feladottság, az elengedettség,
A menthetetlenség szimboluma.
S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.
A nekifeszült mentő-akarat
Visszahanyatlott tehetetlenül,
S én hallottam, ahogy a világ-végzet
Egy rettentő refrénbe tömörül:
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Nem tudjuk kiemelni.
Forrás: Vers mindenkinek
Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
És nyájasan behajlik ablakomba;
Derüs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott künn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündérsziget.
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt.
Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,
Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet –
A jókedv meg nem illet engemet
S ki tudja: vaj’ lesz-e még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott…
Hallom zendülni csalogány dalát,
Szivem egy édes emlék hatja át!
Ébrednek újra eltünt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen…
Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,
A fűben ott futkosnak, enyelegnek.
Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
Mikor még ti is kicsinyek valátok
S így játsztatok!… Az alkony elborul.
Sötétedik; szemembe könny tolul,
De szél fuvall s a lombok zúdulása,
Csapongó hullám méla mormolása,
Gőzös robajja, közbe távol ének
S tört hangjai el-elhaló zenének:
Elrengetik az éber álmu főt,
Mint dajkaszó a síró csecsemőt.
Forrás: Vers mindenkinek
Óh, hogy lehessen méltó ez a rajz
Szerénhez, ki oly finom és meleg,
Csak most kissé hasikája beteg,
És épp ezért csak bús rimekre ajz.
Óh, Szerén, dalom sajogva sirat
Lelked titkokkal zárt szomoru könyv,
A görcsös fájás, mint egy szörnyü ölyv
Csap gyomrocskádra, s néked nem virad.
Gutmann-anekdót és Hekszi-kutya
Nem vigasztal, se víg hejehuja
Savanyu vagy, mint ecet és halál,
A hallban már hiába vár a kályha,
Jaj, az se melegít fel immár, bárha
Hátad támaszt már csupán ott talál.
Forrás: Vers mindenkinek
Vagy a tüdő, vagy a máj,
Vagy a szív, de az a táj!
Érzem, szorul, feszül, fáj.
Ettől csappan meg a háj:
Ez mondja majd nekem: állj!
Hanem panaszt ne ejts, száj!
Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha – muszáj!
Forrás: Vers mindenkinek
Szonett, te drágakő, te antik
Gyöngysor, Reá akasztlak ím,
Hűsen pihenj le vállain,
De fujtsd nyakát, ha dús brigantik
Orzó szavára hangja hallik
S nagy átkot mondj, ha bántja kín,
Őrködj okosan álmain
S tüzelj, ha könnyű könnye zajlik.
De meg ne mondd, hogy érte sírok,
– Szavadnak akkor úgyse hisz, –
Hogy verseket csak néki írok
S útam az őrülésbe visz.
Csak éjfelen, ha fénye csillog,
Csókold haját helyettem is.
Forrás: Vers mindenkinek
Csak zengedezett halkan a tücsök.
Egyszer elhallgatott.
Úgy éreztem: a hideg holdvilágban
Egy pillanatra minden megfagyott.
Elállott a mindenség szívverése
A kis éjféli dalnok szünetén.
Vajjon érez ilyesmit valaki,
Ha elhallgatok én?
Forrás: Vers mindenkinek
Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.
Dalolni, dalolni!
Hatalmas vágy ragad,
Álmok országában
Révedezve járni
Tündéri tájakat!
Dalolni, dalolni!
S szíved későn érzi,
Hogy a lobogásban,
Az álomlátásban,
Elfelejtett – élni!
Forrás: Vers mindenkinek
