Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
hamvadó rőzse, daloló palló.
Évből az évbe karcsún hidalló
Szilveszter hídja: most általléplek.
Mit vigyek magammal az eredő évbe?
Mit vonjak magammal a révülő révbe?
Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
Hej, haj.
Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
Mit vigyek által az ingó határon?
Hej, haj.
Elverve a terhem, elszórva a nóta
a házam is zárom, szabad a szolga.
Ősök örökje, örökös párom
nem viszlek által az ingó határon.
Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
köntösöm széle könnyedtől nedves.
Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
Szilveszter hídján egyedül járok!
Hej, haj!
Ki szól utánam, ki int haraggal,
hangosan halló harangos hanggal?
…Istent se viszem által a hídon:
vagy megelőzött, vagy őt se hívom.
Lépteim mezők, szemeim percek,
fürtöm hevében aratás serceg,
ujjam újhodás, ajkam ajándék,
két karom szándék, térdeim halmok,
melleim delelők, csípőim alkonyok,
rokolyám tenger, lélegzetem szél,
homlokom csillag, szívem szivárvány!
Egyedül megyek át Szilveszter hídján.
Forrás: Lélektől lélekig
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kivánunk, és ohajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szivetek, mint a gyertya
Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; –
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! –
Éljen a szent vígaság,
Ezt ohajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnali három óra tájban
a szürkeség hirtelen kettészakad,
kakas-harangok érce
szikrázik az ég alatt,
aztán még jobban megdermed a csönd
kis ideig nem hallani semmi neszt –
s a harmadik kukorékolás után
zizzenő szalmazsákokban
a hajnal mocorogni kezd.
Ablakszemek hunyorognak álmosan,
a piszkos ég megrázza magát,
homályos sarkokba búvó,
menedéket kereső éjszakák
riadalma remeg,
hálóköntösüket levetik
az ébredő fellegek,
s üde sétára indulnak tova,
amíg zeng diadalmasan
a gőgös harsona.
Távolról egy-egy vonatfütty felel,
s egyre erősödő zajok
kelnek szárnyra,
a város minden porcikája
pezsdül, kavarog –
Kattints a címre a teljes vershez!
(én csak akkor ettem-ittam valamit is,
ha tányérom, poharam el is mostam)
(én csak akkor voltam valahol is,
ha már haza is érkeztem onnan)
(én csak akkor éltem majd valaha is,
ha már halálomat is letudtam)
Csak a szeretet v a n. Csak a Rózsa:
nem “ha”, nem “már”. – Föltétlen. Bonthatatlan.
Forrás: Lélektől lélekig
Oda és azért,
amiről úgy tudom: nincs,
de érzem, hogy van.
Forrás: Lélektől lélekig
mert aki Téged megtalált, életet talált.
elvetted tőlem a halált
és adsz helyette életet
napról-napra; napról-napra
köszönöm és bocsátom meg neked,
hogy elvéve tőlem napról-napra
a jól megérdemelt halált
– adsz béke helyett örömet:
veszendőt az örök helyett,
elvéve tőlem a halált
Forrás: Lélektől lélekig
Míg élnél, vedd úgy:
a rossz nem egyéb, mint csend
előtti vihar.
Forrás: Lélektől lélekig
Nevessünk!
-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…
Forrás: Lélektől lélekig
„… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
– Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
jöttödet lesi az ösvény…
jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint.”
Forrás: Lélektől lélekig
