A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy kalapról szól ez az ének
s e pár együgyű fura rím,
figyeljenek reá szelíden,
ó, hölgyeim és uraim.
Gazdája csákót tett fejére,
de ő a fogason maradt,
az előszoba fogasán volt
ez a kalap,
egy szürke, fess civilkalap.
Azóta várt, várt az urára,
unalmas volt az élete,
bélése csöndesen kifeslett,
szélét fehér por lepte be.
Bizony megvénült és megőszült,
olyan volt, mint egy lomha agg,
hogy bóbiskolt a bús homályban
a vén kalap,
a vén és elzüllött kalap.
Egy légy repült reája néha,
de mindjárt tovább ballagott,
majd egy dühös moly hullt beléje
s rágcsálta a rongy szalagot.
Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
zizü, bölcsen ezt mondta csak
s várt ősszel, nyáron és tavasszal
a jó kalap,
a jó és hűséges kalap.
Később édes lakást vett benne
egy önző és mogorva pók
s ekkor kitörtek a szivéből
keserű, fájó, furcsa szók.
Mi lett belőlem, boldog isten,
a sors haragja hová csap?
Voltam civilfej koronája,
én bús kalap,
koldus és gyászoló kalap.
Mult éjjel a gazdája távol
tűzben, viharban elesett.
A kalap szíve összedermedt
s sírdogált is egy keveset.
Aztán egy szél a földre lökte,
holdfényben égtek a falak…
Így halt meg az előszobában
szegény kalap,
szegény, szegény, szegény kalap.
Forrás: Lélektől lélekig
Lopott fények: én tőletek tanultam
Szeretni a nagy, örök fényeket,
Hazug napok ragyogták be az útam,
De mégis fénytől voltam részeg
És beteg.
Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
Mely egy hazug nő szőke haján égett,
Mely sok sírást és dalt hozott nekem
S tragédiát, melyen kacag, aki
Nem ért meg.
Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
Mely ifjúságom távol havasán
Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
Hiú fény, elvesztél és itt maradt
A magány.
Lopott fények, ó mégis áldva áldom
A színpadi lámpák tört sugarát
És melegszem sok izzó, régi lángon.
Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
Hadd gondolok mégis dalolva és
Sírva rád!
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; –
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. –
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.
Forrás: Szeretem a verseket
Napról-napra nagyobb erő kell
hogy ellenkezzem az idővel
ezer kéz sem volna elég hogy
megtarthassam a maradékot
a valódi s az ál aránya
folyton romlik az ál javára
s a rejtett-sejtett bizonyosság
válik maróan bizonyossá
bizonyosság? – bizonyosságok!
testemmel pusztuló világok:
a színek formák a szememmel
az ízek nyelvemmel ínyemmel
a hangok… ám minek soroljam:
völgymély is van hegycsúcs ahol van
s teljesség… ó csak az ne látna
akinek más épség az álma
aki előtt csak ha magasba
ha lefelé az már a rosszba
s aki előtt gyakrabban egyre
kell vállalkoznom szerepekre
mígnem minden mímet levetve
leszek külső sötétre vetve
s többé nem gesztus maszka szólam
s nem érti hogy egyszerre mást lát:
csak elfordul s megvonja vállát
Forrás: Lélektől lélekig
Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.
Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.
Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint szomszéd kertben lepke-lobogású
hajjal lerohanó kisleány,
esztendő fut esztendő után.
Mintha csak játék lenne, kergetőznek,
nem veszik észre, hogy felnőttek,
s egy lassúbb lépés illene talán.
Ha viszont megállnak, céltáblái lesznek
kéznek, szájnak, s azt veszik észre,
kosárban érnek, nem pedig a fán.
Forrás: Lélektől lélekig
Csanádi Imre emlékére
I.
Esztendő eredő hónapja, havat szaporító.
Ingyen hízik a jég. Lesz-e fa tűzre elég?
II.
Megzordúl az idő, hasadoznak a fák is a fagyban,
ám a közel kikelet küldi a langy szeleket.
III.
Cinke cipog, a vetést beragyogja az ég, örömében
fellege sírvafakad, szétveri mind a havat.
IV.
Pitypang szirma aranylik, a kecskegidák tusakodnak,
szőrük akár a selyem. Sarjad a petrezselyem.
V.
Kotlóstyúk kutyorog, körülötte vígan bogarásznak
pinduri tarka csibék. Szállnak a nyárfapihék.
VI.
Únja tanár, útálja diáknép már a tanítást.
Pattog a pentameter – pirkad a földieper.
VII.
Izzad, vízhez igyekszik a nép: ez az év delelője.
Lángol, perzsel a Nap – hocc ide, szalmakalap!
VIII.
Fönn egy vércse szitál. Túlérett kajszibarackon
zurmog a sárga darázs. Bokol a bábakalács.
IX.
Csöpp gyerekek hátán nagy, odú-mély iskolatáska –
nem bír futni a ló: jaj, sok a tudnivaló!
X.
Roskad a szilvafaág, édes must illata csábít,
érik a körte, dió, száll seregély millió.
XI.
Köddel a tél közelít, vékony jághártya a tócsán.
Almafa lombja remeg, zizzen, a földre pereg.
XII.
Göncöl négy csillagkerekét friss fagy csikorítja,
rúdján messzi utat három lámpa mutat.
Forrás: Lélektől lélekig
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Forrás: Szeretem a verseket
