https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Garai Gábor: Csontváry önarcképe

    Ez a két szem most már csak befelé néz,
    mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
    űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
    hold-ösvényen ellovagló kisértés.

    Ez a két szem most már csak befelé lát;
    mint hályog fagy rá kívülről a nézés:
    növényi összeomlás, tárgyi vérzés
    írja köré az enyészet karéját.

    Ez a tekintet foglya önmagának;
    tombol, mintha rácsok közt kerengne,
    láthatára földtől az ég felé dől.

    Tulajdon testébe maró rab állat,
    vergődik, mintha még esélye lenne…
    Ki bocsátja szabadon végzetéből?

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Magányos fa

    Csontváry cédrusára

    Ha ki fának rendeltetett,
    erdőben kell éljen.
    Magányos fán vihar fészkel,
    villám ül hegyében.

    Ahány gallya, annyi néma,
    görcsös jajgatása;
    álló sírját állhatatos
    gyökere megásta.

    Mozdulatlan, mint a bálvány,
    gyér lomb szikár foglya,
    vedlett törzse csak mihaszna
    erényét ragyogja.

    Dögmadarak elkerülik,
    víjjog némasága;
    maga termi keselyűit
    önemésztő ága.

    Ha ki fának rendeltetett…
    Magányos fa, dermedt,
    ágas karó, irgalmatlan
    ég aljába vertek.

    Magányos fa, terhe, kínja
    puszta földnek, égnek,
    nem te hagytad el az erdőt,
    az hagyott el téged.

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Visszfény

    „ki méltó látni a csodát,
    az a csodát magában hordja.”
    (Babits)

    Aki méltó – magában hordja
    a szépet s az álmélkodást;
    tulajdon visszfényét ragyogja,
    magától kér feloldozást.

    Aki méltatlan, ki e földi
    lét törvényének rabja csak,
    magában nem tud tündökölni,
    s lerogy saját súlya alatt.

    De fölkél, ha más terhe nyomja –
    emeli vállát – s szárnya nő.
    Szerelmét lánggal lobogózza,
    s megőrli szívét az idő.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Álmodj!

    Álmodj egy szép világot
    hol a tenger a fény,
    ott hol a béke az égig ér…

    Álmodd,
    hogy a szeretet örökké él,
    a szívedben derű, és senki nem fél…

    Álmodd,
    hogy az álmaid valóra váljanak,
    és elkerül minden,
    mi szívednek fájhat.

    Forrás: agfalva.lutheran.hu

  • József Attila: A bűn

    Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
    de jól érzem magam.
    Csak az zavar e semmiben,
    mért nincs bűnöm, ha van.

    Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
    De bármit gondolok,
    az én bűnöm valami más.
    Tán együgyű dolog.

    Mint fösvény eltünt aranyát,
    e bűnt keresem én;
    elhagytam érte egy anyát,
    bár szivem nem kemény.

    És meg is lelem egy napon
    az erény hősein;
    s hogy gyónjak, kávézni hivom
    meg ismerőseim.

    Elmondom: Öltem. Nem tudom
    kit, talán az apám –
    elnéztem, amint vére folyt
    egy alvadt éjszakán.

    Késsel szúrtam. Nem szinezem,
    hisz emberek vagyunk
    s mint megdöföttek, hirtelen
    majd mi is lerogyunk.

    Elmondom. S várom (várni kell),
    ki fut, hogy dolga van;
    megnézem, ki tünődik el;
    ki retteg boldogan.

    És észreveszek valakit,
    ki szemmel, melegen
    jelez, csak ennyit: Vannak itt
    s te nem vagy idegen…

    Ám lehet, bűnöm gyermekes
    és együgyű nagyon.
    Akkor a világ kicsi lesz
    s én játszani hagyom.

    Én istent nem hiszek s ha van,
    ne fáradjon velem;
    majd én föloldozom magam;
    ki él, segít nekem.

    1. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Medárdi eső

    Medárd nekünk megártott,
    alaposan bemártott,
    három hete csak zuhog,
    ázik a bab s a murok,
    petrezselyem zöldje is
    és a holtak földje is.

    Ázik, ázik a búza,
    fejét a víz lehúzza,
    beillene zsenge nádnak:
    bokán fölül vízben állhat…

    Medárd, Medárd, habókos,
    hol a selyemlepke most?
    Hol a futó gyíkocskák,
    kik a kertem csíkozták?
    És a fácánkakas hol
    prüszköl, krákol, gyalogol?

    Esik, esik, csak esik
    kisestétől reggelig,
    mintha csőrepedés volna
    fönt az űrben, s reánk folyna:
    vagy mintha egy szálló tenger
    vándorolna fölöttünk el,
    s hullatná a fölösleget,
    eláztatva földet, eget.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Garai Gábor: Fölötted egy csillag

    Mert nem egyszerre járja át
    a boldogság a testet:
    előbb csak a tekinteted
    száll a tárgyakra vissza,
    s derengő emlékeidet
    kezded megint szeretni.

    Aztán a puszta levegőt
    zamatosabbnak érzed,
    s hosszan, türelmesen figyelsz
    mások nehéz szavára;
    utóbb, ha egymagad vagy is,
    nemcsak magadra gondolsz,
    s rövidülnek bár napjaid –
    a jövővel beszélgetsz.

    S lassan otthon érzed magad
    szerveid vadonában,
    felejted beteg csontjaid –
    életed végtelenség.
    Megállsz a földön, rengeted –
    nem fordul ki alólad;
    és egy jószóra fölrepülsz
    a villogó egekbe.

    Pedig nem történt semmi más,
    csak a rend helyrezökkent:
    kerengtél árván, céltalan
    a gomolygó sötétben,

    s fölötted egy csillag kigyúlt –
    nyíló arany pupilla –,
    beragyogta a létezés
    megtestesült csodáit;

    lombokból lugast kerített
    a füstös városoknak,
    kicsalt egy röppenő mosolyt
    a csüggedt emberekből;

    elhívta tévelygő szíved
    az úttalan utakról,
    testvéreire mutatott
    a vad testvértelennek;

    s mert másban lelsz magadra csak
    – értette ő a titkod –,
    most benned él, s te benne élsz,
    egybe-szőtt csillag-ábra;

    s tudod, már többé nem hagy el
    tündöklő tisztasága.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Hinni

    Hinni szeretnék a kimondott szóban,
    Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
    Hinni szeretnék egy darabka kőben,
    Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.

    Hinni szeretnék a könyv betűiben,
    A madarak dalában, a tiszta levegőben,
    Hinni a szóban, a segítő kézben,
    Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Csillag (Az ablak négyszögében)

    Az ablak négyszögében
    csillag alvad
    fekete égen

    egy percet megformál a tompa fény

    sötéten áradnak a fák
    lombban messzi tenger énekel
    a szél függönybe döfi homlokát

    zárt perceden kívül
    csillagod elragad

    a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen

    de a szobában összegyűlt a tér
    sarkokban elmerül

    karszék piros hajlásain
    átlátszón szétterül

    mosdókancsó indázó kék nyakán
    egyhelyben fölrepül

    gyűrűd az asztalon
    gyertya mit nem lehet eloltani

    a szigetet paskolja az éj

    tárgyak hullámverését
    süket héjukban hallani

    ablakkeretben alvadón
    mélybe csügg a szomorúság

    te mennyek ábrás könyve
    a teljes fényű ősi létben
    érintésre becsukódtál

    de szemem tovább fut a fedélen
    ahogy e csillag vándorol
    sok éve előtti sugarában
    pillantás parttalan ürébe

    Forrás: Szeretem a verseket