Ha szomorú vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz,
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.
Ne uszszanak könyben azért
Szép könyörgő szemeid;
A mi kevés búm van már most.
Oly csöndes az, oly szelid.
S szinte jó e bú szivemnek,
Mert éretted viselem;
Aztán oly szokatlan nekem
Ez a boldog szerelem.
Nézd a fát is, mely ujra hajt:
Bár virággal van tele…
Soká marad virági közt
Egy-két sárga levele.
Forrás: Vers mindenkinek
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.
Amit oly vágyva vágytam elsusogni,
Elhal a vallomás is ajkamon –
És hallgatag szép ajkad beszédét
Varázs alatt csak némán hallgatom.
De nem sajnállak elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én –
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde – legszebb költemény.
Forrás: Vers mindenkinek
A nő. Igaz. És én sem tagadom,
De ez a sors nagyon elágazik.
Közel, távol, mélységbe, magasságba
Szertefuttatja gyökérszálait.
Fülledt közelen, szellős messzeségen,
Bús mélységen, zord magasságon át:
Mindenki úgy, ahogy neki kimérték,
Ragadja meg a sorsa fonalát.
Az egyik fonál Lédához vezet:
Tűz, vér, piros kéj, fekete halál.
A másik végén szemérmes leányka,
Aranyhajú jövendő anyja áll.
Kerül, fordul a harmadik fonál,
S végül csak a hiú Évához ér,
Akivel csupán játszani lehet,
S aki játszik a játék kedviér’.
Futnak még száz irányba fonalak,
Minden fonál végén egy nőalak,
S mintha mind egy sors változata lenne.
De én rejtettebb kútfőre akadtam,
Szerelem útját hogy elhagyogattam:
Én, én a Testvért fedeztem fel benne.
Forrás: Vers mindenkinek
Szép a fekete szem,
Én azt is szeretem;
De még szebb a kék szem,
Kék szemű szerelem.
Az én szeretőmnek
Ilyen kék a szeme;
Valahányszor nyílik,
Ibolya kél benne.
S hejh mikor benézek
Mélyen közepébe,
Látom a szerelmet
Mulatozni benne;
Akkor azt gondolom,
Kedvem nagy voltában:
Nincs több boldog ember
Nagy Magyarországban.
Szép a kék szem, nem tagadom,
Én a kékre sem haragszom,
De a barna szem sugára
Emlékeztet éjszakára,
A sötétes éjszakára,
Boldog szeretők napjára!
S nekem nappal éjszaka van,
Fényes delem éjféltájban.
Pillants egyet, édes rózsám,
Fekete szemű violám!
Fekete szem pillantása
Olyan, mint a holló szárnya;
Ha benézek, tűkröt mutat,
Játékival szivem mulat,
S boldog vagyok, mint virágszál,
Mely szűz leány kebelén hál.
Forrás: Vers mindenkinek
Áldott legyen, ti most nyíló leányok,
Ki közületek szerelembe bágyad,
S testével és édes, tüzes sóhajjal
Melengeti az árva férfi-vágyat.
Sötét hajó a lomhán ringó élet,
S rejtett kamráin vak patkányok rágnak
De ti kússzatok bús fedélzetére,
Ragyogó koszorúnak, dús virágnak.
Boldog hajó, ki így ér kikötőbe,
Hol elcsitul a szív romlott kazánja,
És megpihen virágokkal benőve…
S boldog hajó, ki árván s céltalan
Nyílt tengeren teng, és nincsen hazája.
1913.
Forrás: Vers mindenkinek
Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa…
Ahogy méla mosollyal ráhajolt:
Valaki adta: sugárzott le róla.
Rózsa, illatos nyárelői rózsa…
Illatos, édes, első szerelem…
Nekem ily rózsám nem volt sohasem.
Más virágra vágytam már akkor is:
Halványabbra, illattalanabbra,
De ritkábbra, csodálatosabbra. –
És közben – elfutott az élet is.
Forrás: Vers mindenkinek
Ti, Páphuson nyitott, kacér
Tekintetű leányok!
Ti minket édes ízletű
Nyilakkal öldököltök. –
Mikor levert erőnk felett
Feláll királyi széketek:
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.
Ti mézzel édesítitek,
Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
Kötésetek s virágszál. –
Kegyes Dione szűzei!
Ez a ti martalékotok
Gyönyörködik s örömmel
Pihen bilincsetekben!
1792.
Forrás: Vers mindenkinek
A halál kénes, keserű szaga
Hányszor gőzölgött már torkomban, –
És rád gondoltam
Mégis minden halálos éjszaka.
Rád, aki oly rég, oly rég hallgatag
Takarod el előttem arcod.
S már nem riasztott
A halál úgy, mint e börtönfalak.
Hiszen ki más? csak a halál vihet
Tehozzád innen még ez estén,
– Hogy megleshetném:
Enyém-e még és vár-e a szived?
1916.
Forrás: Vers mindenkinek
Szélvész! el ne ragadd a szelíd fa virágait; önként
Hullnak azok lassú hervadozással alá.
El ne rabold durván, ifjú, a lányka szerelmét:
Önként adja meg az szép szavaidra magát.
1833.
Forrás: Vers mindenkinek
Csituljon el egy pillanatra
Az életóceán morajja.
Imás csöndjét a pillanatnak
Parázna, vad szó ne zavarja.
El nem sóhajtott szent imádság
Szálljon csak a magasba fel,
Mikor két szív szorongva, félve
Egymásra lel.
Azután hajrá! a szilaj élet
Borzolja tajtékos tarajját.
Küzdő, erőlködő sajkáit
Hullámkorbácsok hadd vagdalják.
Villámos felhők fenyegetve
Csak gyüljenek a magasokban,
Mikor két szív ujjongva, égve
Egymásra dobban.
Forrás: Vers mindenkinek
