Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.
Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.
Forrás: Lélektől lélekig
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!
Forrás: Szeretem a verseket
Akkor jársz jól, ha
mind közelebb lépsz ahhoz,
amitől félnél.
Forrás: Lélektől lélekig
A sötétben
megütsz valakit, aki szeret,
megüt valaki, akit szeretsz.
Talán nincs is egyéb, csak ez.
Nem folytatás, nem vég, se kezdet,
csak ez a puha sötétség, ez a kemény
ütés. A szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,
súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul,
menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat,
indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,
ott túl a zsendülő bokrok alatt,
félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,
menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap?
fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét,
gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét,
vágyak és szerelem muljatok el!
gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
Forrás: Lélektől lélekig
ahogy a tenger ír a fövenyre:
írja-törli
írja-törli
mindig ugyanazt
-sosem ugyanúgy
Forrás: Lélektől lélekig
Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
fáradt szivem
zenéddel ringatod, lágyan pihen.
Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
gyermekkorom,
lendülő íveden visszaoson.
Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
s lábamon át
zöld-mohás mederben siet tovább.
Felkelek partjáról, – hogy csillog minden a napban,
pedig már alkonyul – távolabb lenn a patakban
gyapjumosók
éneke csattog mint távoli csók.
Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,
Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
amott az öreg
nézi a bíboros eget s vizet.
Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
csillag ragyog,
be jó hogy most hazaindulhatok –
aludni – álmodni – mindig ha fáradt a lelkem,
gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
s ki téged idéz
áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.
Forrás: Lélektől lélekig
Jóhiszemű vagy,
s lám, mint tökkelütöttet,
megmosolyognak.
Forrás: Lélektől lélekig
