Kategória: Szerzők

  • Gergely Ágnes: Öreg szerelmespár

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Nincs pénzük, nincs lakásuk,
    övék a pesti aszfalt.
    Ismernek minden árkot
    és kávéházi asztalt.

    Ritkán beszélnek; testük
    a rebbenést is érti.
    A nő borzong (Hideg van)
    (Igen) köhint a férfi.

    Vasárnap tiszta ingben
    két dupla mellett ülnek.
    (A széthúzódó szájnak
    mindegy: hétköznap, ünnep.)

    Ha beteg lesz az egyik,
    citromot visz a másik.
    Az ágybanfekvő izzad,
    a látogató ásít.

    Ó, rég nem váltanak már
    pillantást, csókot, könyvet.
    A szenvedély kiszikkadt,
    mint ráncokból a könnyek.

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Ballagnak egymás mellett
    – egymásról mit se tudva –
    csöndes eső szemerkél
    elvásott tomporukra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Genesis

    Amikor
    a fáról még alig lejött ősünk
    a nőstényére pillantva
    nem csupán párzási dühöt érzett,
    hanem valamiféle halk szomorúságot is,

    amikor
    szeretni kezdte
    a sejtelmes alkonyórákat,

    amikor már
    nem taposta le
    futás közben a vadvirágokat,
    hanem gyengéden kikerülte őket –

    akkor született meg a szerelem,
    s vele az ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Öreg kút az utca szádán…

    Öreg kút az utca szádán,
    öreg asszony ül a káván.
    Mint a botja, olyan görbe,
    beleréved a vödörbe.

    Nézi magát, motyog, motyog.
    Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
    de a mosoly nem sikerül,
    abbahagyja kedvetlenül.

    Jaj, mert az a félvödör víz
    égeti, mint eleven tűz.
    Ég a karja, ég a háta,
    azért ült le a kávára.

    Én istenem, hányadik is!
    Nincs a kútban most annyi víz,
    amennyit ő eddigelé
    húzott reggel s estefelé.

    Ha az a víz egybefolyna,
    fél falunak elég volna.
    Nagy tó lenne, talán tenger,
    elsírt, lenyelt könnyeivel.

    Talán ezen, talán máson –
    tűnődik az elmúláson.
    Sokáig élt, nincs más bűne…
    S ottfelejti magát ülve.

    Forrás: Kányádi Sándor verse

  • Pilinszky János: KZ-oratórium (részlet)

    Hol volt, hol nem volt,
    élt egyszer egy magányos farkas.
    Magányosabb az angyaloknál.

    Elvetődött egyszer egy faluba,
    és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

    Már a falát is megszerette,
    a kőművesek simogatását,
    de az ablak megállította.

    A szobában emberek ültek.
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tisztaszívű állat.

    Éjszaka aztán be is ment a házba,
    megállt a szoba közepén,
    s nem mozdult onnan soha többé.

    Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
    s reggel is, mikor agyonverték.

    Forrás: Pilinszky János: KZ-oratórium

  • Károlyi Amy: (Mint fél-dolog)

    Mint fél-dolog mi egészre vágy,
    mint hab, mi csúszik folyóháton át,
    tudom, hogy álmodom
    és ébren álmodom tovább.

    E fél-dolgokra nincs szavunk,
    mégis valóságosak,
    ahogy egy árny a szobán áthalad,
    megérint tapintatosan
    aztán tovább
    becézi érintése
    a szobát.

    Tudom, hogy foghatatlan,
    mégis jól esik
    ha elégedett pici mosollyal
    felém közeledik.

    Forrás: Károlyi Amy verse

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.

    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.

    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.

    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.

    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.

    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.

    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.

    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.

    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.

    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

    Forrás: Reményik Sándor versei

  • Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

    Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    és egy nyugalmas, fekete szivar.
    Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
    azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    az ébredés lázadt szavaival.
    Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
    Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
    Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
    s most süketen vár és ver tétován,
    hogy beleborzong fűtetlen szobám.

    Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
    Micsoda ez a régi-régi emlék?
    Dalolni és sikoltani szeretnék,
    és szállani a hajnali ködön.
    Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    mint bús gyerekkorom emlékei,
    hogy álmosan gondoltam még az éjre,
    s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
    s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
    a nagy megindulást köszönteni.

    Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
    Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
    füstöl az út gyászkandeláberekkel,
    és holt magány kong árva tereken.
    Ilyen magányt nem látott soha ember,
    ez a magány csak énvelem rokon.
    Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
    az éj mellett ravatalgyertya barnál,
    így megyek az ájult fővároson,
    s utolsó álmát félve meglopom.

    Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
    a kórházakba lámpa leng lobogva,
    virrasztó lángok távol ablakokba,
    és éji fényük fájón folydogál.
    Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
    mik éjjel is úgy álltak az uton,
    és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
    dermedt nyakuk sután előre görbed,
    kínos vonaglás reszket álmukon…
    De itt a reggel, én, csak én tudom.

    Egy bérkocsin rohanok most elébe,
    lihegve lesem, merre érkezik.
    Külvárosokba bújok fázva-félve,
    és belenézek szürkülő szemébe,
    megcsókolom didergő térdeit.
    Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
    Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
    ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
    a percenő fényt várom sápatag,
    nehézszagú, sötét tetők alatt.

    A szívemet széttépem száz darabra,
    s az ébredőknek mind odavetem.
    Az első villamos robog, hozsanna,
    egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
    s zöld fénybe motoz az emeleten.
    Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    áldottak e bús, fáradt emberek,
    kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
    szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
    áldottak az alvók, a csendesek,
    s áldottak, akik menni kezdenek.

    Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    e decemberi deres virradat,
    mely most szivembe, ahol minden átok,
    világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    nekem, kinek már semmi sem maradt.
    Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    a tiszta lázak zengő reggelén,
    áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
    mely most megindul sejtető robajjal,
    éj nap között, így még egész enyém,
    s áldott a föld és áldott legyek én.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Kosztolányi Dezső művei)

  • Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

    Eső kering az utcán, s idebent
    a lámpa körül gyűrűzik a csend,
    ahogy ülök és várlak.
    Nincs más világ: magamba búvom el.
    Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
    ilyenkor óriás vagyok,
    aki elég magának,
    lebegek fönn, a csont-palack felett
    és az sem érdekel,
    hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

    Ülök és várlak.
    Mióta várok így?

    Emlékszem, meggyűltek az évek,
    feltornyosult a megvárattatás,
    közben mosoly fürösztgetett, közelség,
    jószó, szívesség és kézfogás,
    lassanként gyanús lettem önmagamnak
    s előrebukván a jövő felé
    (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
    belémfagyott a maradék lehellet
    és meggyűlöltem, akit várni kellett –

    és most eszméletem hideg falára
    kikönyökölve nézek innét,
    s mint az igazi boldogok,
    a tétovázó ifjúságra
    s a lépteidre gondolok.

    Te vagy bennem a bizonyosság,
    az önvédelem és a gőg,
    a különbség, az azonosság,
    a fejtartás mások előtt.
    Ha jössz, a padló is megéled,
    körvonalat kap a világ,
    a tárgyak előrefeszülnek,
    türelmük szétveti az ajtót,
    lebiccenő fejem fölött
    a lámpa lélegző virág,
    jaj, nézd, hogy szeretek,
    szeretek várni rád,

    nézd, én, az egykori csavargó,
    hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
    e mozdulatlan mozdulásban,
    ülök és várlak, várlak –
    állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
    még felmutatlak a világnak.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Gergely Ágnes művei)

  • Csorba Győző: SZÓLALJ MEG BENNEM!

    Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
    nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
    nem törődsz velem, Istenem,
    sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
    bomba aluvó vízek mélyein.

    Tornyosodik a bűn a szivemen,
    és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
    normáim elmentek veled,
    nincs már külön a sáros és a tiszta –,
    elkeveredtek bús hiányodon.

    Szorongok, mint vihar előtt a föld:
    lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
    minden dörgésnél rémesebb,
    ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
    – a halott anyák hallgatnak csak így.

    Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
    mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
    törődjél velem, Istenem!
    mindegy: veréssel vagy simogatással,
    csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Csorba Győző művei)

  • Harcos Katalin: Volnék a társad

    Volnék faág, hogyha levél lennél,
    ringatnálak, s te vígan libegnél.
    Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
    meleg fényemben szellőn lovagolnál.

    Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
    ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
    Volnék a társad, ha magányos lennél,
    s szeretnélek, ha nem is szeretnél…

    Forrás: kötetben megjelent vers (Harcos Katalin művei)