https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Ady Endre: Játék, játék, játék

    Mintha halkan szólnál:
    Vigyázz, sokan nézik,
    Ne játsszunk csókosdit,
    Játsszunk temetésdit.

    Játék, játék, játék,
    Csak vidámabb volna,
    Kergetőbb egymáshoz,
    Éhesebb a sorsra.

    De csodától félve,
    Vidámságtól futva
    Föllepi palántánk
    Gyilkos árnyú dudva.

    Magam kínálása,
    Magad kelletése:
    Két hamar-vén gyermek
    Tréfás temetése.

    Sírnivaló tréfa,
    Unnivaló vágyság,
    Kívánatot űzni
    Kívánó kívánság.

    Szórakozott játék,
    Reményadás félve,
    Szomorkás elszánás
    Szánó hittetése.

    Ölelkező álmunk
    Csókokba se csattan:
    Föllegek járása
    Hideg magasakban.

    Hideg magasakban,
    Szépben, jóban, télben.
    Csak nem engedelmes,
    Nagy teljesülésben.

    Nem a csoda útján,
    Nem a rendnek útján,
    De játékot vesztve
    Játékot hazudván.

    Ám ad a Tél farkast,
    Fogakat az éhség,
    Vágyakat a közöny,
    Foltokat a szépség.

    Búzának őrlődést,
    Őrlődést a vágynak,
    Halál-komolyságot
    Gyáva élet-táncnak.

    Virágot nyílásba,
    Valóba a tervet,
    Nevekbe a titkot
    Örök csoda kerget.

    Folyót a tengerbe,
    Búzát a malomba,
    Életet Halálba
    S téged a karomba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rádnézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.
    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    – másodpercenként a szívem
    igen biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem
    sem az, ami én akarok
    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.
    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de már is más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom, tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,
    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.
    Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,
    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.
    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.
    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.
    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.
    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Alázattal kérem

    Ember embernek farkasa,
    embertelen a világ,
    ösztöntörvények uralkodnak,
    a szemeket fedi homály.

    Nem látjuk, hogy ezer sebből
    vérzik milliónyi kisgyerek,
    pedig mindig hittük és
    reméltük, a világ kerek,
    s fordul majd emberek sora
    rosszról jóra is talán,
    elmúlik irigység, gonoszság,
    s az ember talpra áll…

    De veszettek, vadak, ölnek,
    vérben fetrengenek,
    nézed undorodva,
    talán nem is hiszed:
    a világ elveszett.

    Vérszagra gyűlő vadakat
    a hit nem állítja meg.

    Uram!
    Ha látod, mi van itt a földön,
    az egymást megmaró vadak közé,
    egy kis szeretetet…
    ha szíveskednél hinteni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Tiszavirág

    Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek.
    Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek.
    Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni,
    Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.

    Szárnyaim kibontva repülnék az égig,
    Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig.
    Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket,
    De kérész életem te meg nem értheted.

    Itt hagyom hát neked levetett ruhámat,
    Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának.
    Ti emberek oly gyarlóak vagytok.
    A pillanatnyi létről ódákat daloltok.

    Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet:
    Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek.
    Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel,
    Szívedből egy darabot már így is elviszek.

    Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon,
    Nászom után életem a víznek adom.
    Könnyet se hullajts, majd jövök…
    Életem a létben így – általad – lesz örök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról

    Úgy vágyna hozzád
    ezer puha szó,
    ezer csudaszó,
    színes, szomorú
    szerelemmel lázadozó.
    Úgy beborítna,
    mint földet az ég,
    mint fénnyel az ég
    a remegő rózsát,
    mely lengve, lobogva ég.

    S meghal mind, mire
    kinyíló ajkamhoz ér,
    mosolygó ajkamhoz ér,
    csomóba alvad,
    mint fagyban a földön a vér.

    S megkopva lassan
    megyek egy hűs gödörig,
    megyek a sírgödörig
    s a vallomás is
    fakul és üszkösödik,

    csak mélyül a csend
    s őszibb lesz mind a vidék,
    november lesz a vidék
    s az egyetlen szép szerelemre
    késik a bizonyíték.

    …Míg aztán én leszek
    fölötted a reggeli fény,
    fürtödön alkonyi fény.
    szó, ami néma
    és mégis költemény,

    minden magam leszek,
    emlék és friss levegő,
    szentség és tág levegő
    s az édesbús öröm,
    a testeden átremegő,

    házad fölött a csillag,
    mely álmaidba rezeg,
    csillog és szívedbe rezeg,
    szerelem, szerelem,
    karácsonyfádon gyertya leszek.

    Viharban dörgés,
    mely lángoló csodákra hív,
    háborgó csodákra hív
    s egy világnak zengi, mire
    kicsi volt s gyönge a szív.

    Karom a földre cikázik
    haragos villám gyanánt,
    csattanó villám gyanánt
    s lesújt körülötted
    mindenkit, aki bánt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Te győzz le

    Te győzz le engem, éjszaka!
    Sötéten úszó és laza
    hullámaidba lépek.
    Tünődve benned görgetik
    fakó szívüknek terheit
    a hallgatag szegények

    A foszladozó világ felett
    te változó és mégis egy,
    szelíd, örök vigasz vagy;
    elomlik minden kívüled,
    mit lágy erőszakod kivet,
    elomlik és kihamvad.

    De élsz te, s égve hirdetik
    hatalmad csillagképeid,
    ez ősi, néma ábrák:
    akár az első angyalok,
    belőled jöttem és vagyok,
    ragadj magadba, járj át!

    Feledd a hűtlenségemet,
    legyőzhetetlen kényszerek
    vezetnek vissza hozzád;
    folyam légy, s rajta én a hab,
    fogadd be tékozló fiad,
    komor, sötét mennyország.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Koldus tündérek

    Barátom téli kertjében

    A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
    Felöltöztetve láttam csemetéid,
    Karcsú derekuk újságpapír óvta:
    A rossz hírek s a hiába-betűk
    Összeszövődtek téli takaróba. –
    Be lenge, lenge téli takaró!
    Ehhez fogható lenge lepke-mezben
    Csak tündérlányok lengtek bálteremben,
    Rózsaszín ködben hajladozó fácskák,
    Ragyogó, rendes, eltűnt ó-világban.
    Ha egy acél-kéz kisöpri a termet,
    S minden tündérkét úgy lengén kikerget:

    Megfagytak volna télben, éjszakában
    A pillangók egy pillanat alatt.
    A te fácskáid télben, éjszakában
    És Isten irgalmában állanak.
    És ennyi minden, amit te tehetsz,
    És ennyi minden, amit tehetünk:
    Papírral, ronggyal és remegő kézzel
    Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.
    A rossz hírek, a hiába-betűk
    Összeszövődnek téli takaróba,
    A rongy, a papír és a Kegyelem,
    Ha érünk új tavaszt – –
    Tündérkéidet tavaszig megóvja.

    Forrás: Lélektől lélekig