Kategória: Szerzők

  • Harsányi Lajos: Nem kötök békét

    Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
    (Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
    Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
    ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.

    De minden mással nagy csatákat vívtam én.
    Minden barátom s minden ellenségem tudja,
    hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
    volt végig rakva életem kegyetlen útja.

    A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
    nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
    ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
    s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.

    Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
    a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
    békét kötök velük, és szívből megbocsátok
    mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.

    Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
    ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
    ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
    s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.

    Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
    a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
    a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
    békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.

    Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
    ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
    s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
    nem kötök addig békét – önmagammal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Béke

    És minden dolgok mélyén béke él,
    és minden tájak éjén csend lakik,
    s a végtelenség összhangot zenél,
    s örök valók csupán mély álmaink.

    És minden bánat lassan béke lesz,
    és mindenik gyötrődés győzelem,
    s a kínok kínja, mely vérig sebez,
    segít túllátni a szűk életen.

    Testvéreim: a boldogság örök,
    s e tájon mind elmúló, ami jó,
    s az élet, a szép, nagy processzió,

    mely indul örvény és sírok fölött,
    az égi táj felé tart csendesen,
    s egy stációja van: a végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Monoton

    Eső esik,
    esik az eső,
    mintha
    opál gyöngyök
    hullanának
    az ég
    fekete kötényéből.

    Esik az eső,
    esik,
    esik,
    esik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hópelyhek

    Hópelyhek az én álmaim,
    fehérek, halaványak,
    néha eltűnnek-foszlanak,
    alighogy földre szálltak.

    Hópelyhek az én álmaim,
    fenn zizegve zenélnek,
    szelíden, árván, félszegül –
    meg ne lássa az élet!

    De néha szél jő hirtelen,
    jőnek kemény fagyok,
    s az ártatlan sok hópehely
    vésztjóslón kavarog.

    Akkor halomba hullanak,
    mint kísértetek nőnek,
    s leplük végül elég a föld
    felére szemfedőnek.

    És akkor, mintha Istenük
    örök párbajra hívnák:
    a feneketlen mélybe lenn
    döngenek a lavinák!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Ünnep előtt

    Csak lassan múljék, sok időm legyen
    fölkészülni: maga a készülődés
    az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
    Évente több a vendég messziről
    s közelről egyaránt, illik tanulnom,
    hogy valóban tisztességgel fogadjam
    a társaságot.

    Nem csekély dolog,
    hogy gyermekcsapatoktól vénekig
    annyian érkeznek, nem is tudom,
    élők-e még mind, mert mind élni látszik,
    s mind jókedvű és jóakaratú,
    az ünnep örömétől csillogó.

    Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
    a várás, mint a beteljesülés.
    Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
    s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
    kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?

    Fehér a kert, áldom, fehér a város,
    áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
    (kint? bent? milyen irányban?)
    jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
    fénybe, s remélt ajándékokhoz is.

    Fehér a kert, a város is fehér,
    s elindulnak szintén felém seregben
    lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
    semmit, de mindent könnyen elhiszek.
    Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Mégis

    mintha csak átutazóban,
    időlegesen
    megszállva egy-két napra
    egy olcsó vidéki szállodában
    úgy élek itt,
    mintha csak idevetődtem volna,
    s valami csatlakozásra várnék,
    ami egyre késik.

    ténfergek a hajnali ködben,
    kiismerhetetlen torlaszok,
    csapdák és indulatok között,
    meg-megújuló reménykedéssel mégis:
    az emberi mértékkel mérhető élet
    valahol itt lapulhat,
    karnyújtásnyira tőlem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Ág ággal

    Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
    mutattok olyan egyszerű,
    gyönyörű példát!

    Ág ággal, egymásba fogódzva
    akácfa, bodza,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében –
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Az izgága szél hiába szaval,
    uszít zsarnok vihart –
    törvénytudók, ti,
    akácfa, bodza
    ág ággal egymásba fogódzva,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Az Ige így született

    Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd,
    foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind,
    páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj,
    otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu,
    elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét,
    a Bozót Törvényét jól ismerem én,
    kutyával ugatok, üvöltök a sakállal,
    de ez most nem szemeteknek szól,
    mindenre könyörgök!

    Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
    (mindjárt jövök én is), csak ezt a pár jelet itt
    hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába,
    hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom.
    Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
    a hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
    szorít ki, belülről, kifelé fordult zabáló bestiaszámon.

    Valami van itt, valamit szimatolok,
    amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen,
    vízi mezőkön –
    önmagam és én – én és ő – apja nem én
    vagyok – s ő mégse apám.

    Van valami, más, mint az a Törvény,
    van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett,
    nem anyaméhből származik, itt születik most
    makogó két vastag, cserepes ajkam
    kínjában széttárt nyílása közül,
    buggyanó könnyek magzatvize mellől,
    ahogy előrebukó torokkal
    hörgöm el az új jeladást: is-ten…
    is-ten… is-te-nem könyörülj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Samuel Beckett: Alba

    hajnal előtt még itt leszel
    és Dante és a Logosz és minden sztrátum és misztérium
    s a billogos hold
    ott a zene fehér síkja fölött
    melyet idekottázol hajnalig

    komoly alázatos dalos selyem
    hajolj arékapálmák fekete firmamentumára
    esőzz a bambusz-füstvirágra füzek fasorára

    részvét ujjaival ki hajol ide ha nem te
    és ha e port hitelesíted
    bőkezűséged alig gyarapítja
    mert a te szépséged előttem hófehér papír
    önmagát közlő közlemény ragyog át
    emblémák viharán
    hogy nincs napfény se nincs fátyol lehullta
    és nincs vendégelő úr
    csak én és aztán e papírlepedő
    a többi holt teher

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Tandori Dezső)

  • Reményik Sándor: Homokba írtam…

    Puszták homokján különös betűk.
    Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
    Puszták homokján különös rovás;
    Tán harci dal, tán baráti levél,
    Talán imádság. Olyan egyre megy,
    Elmossa zápor, letörli a szél.
    Puszták homokján különös rovás.

    Homokba írtam minden mondatom,
    Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
    Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
    Homokba írtam minden mondatom.

    Forrás: szeretem a verseket