https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Harcos Katalin – Vágy maradsz…

    Nézd! A lopakodó szürkületben
    Néhány karcsú árnyék összerezzen.
    Apró fénygömbök szerterajzanak
    Lámpák sárgaszín fényköre alatt.

    Magához húz fájó emléked megint…
    Bár szemed másfelé, messzire tekint,
    Kezed selyme sem engem simogat
    Mint tavaszi szél új hantú sírokat

    Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
    Míg leheleted cirógatja más nyakát
    Mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
    S barátságod csal szemembe könnyeket.

    Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok…
    Álmomban szemed vágyón rám ragyog.
    Sóhajt az este… karodba vennél?
    Tudom, hogy akkor tényleg szerettél.

    Kacsint a reggel lágy napsugáron,
    S csókod elillan, mint boldogságom.
    Nem lehetsz többé soha velem…
    Vágy maradsz, de már nem szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Újra álmodom

    Kívántad, hát most újra álmodom.
    Szépet. És – hitted volna? – Veled…
    Lásd, bohón kalandozom,
    és szárnyára vett a képzelet.

    Erdőket járunk, barlangot, vad vizet,
    sziklákra mászunk hegyormokon,
    majd lágyan megfogod a kezemet,
    és elpihensz este az ágyamon.

    Hangod fülemnek furcsán csengene,
    mégis tudom, hogy jól esne nagyon,
    ha én lehetnék a szíved kedvese,
    s velem ébrednél hűs hajnalokon.

    Őszülő fejed, ha ölembe tennéd,
    mesélnék, hogy öleljen édes álom,
    titkon tündéd, varázskoboldod lennék,
    és befogadna az én világom.

    Talán egyszer tényleg befogad…
    Szinte valóként magam előtt látom,
    hogy álmom téged is magával ragad
    és te leszel a vágyott boldogságom.

    Tán egyszer eljön egy pillanat,
    amikor csók csak neked gyúl a számon…
    De állj! Ez már túl merész gondolat!
    Ne félj, Kedves! Csak szeretetre vágyom,
    de nem csaplak be Téged, sem magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Csukott szemű csókok

    Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
    csak ennyit tudok róla.
    Istenem, az-e, akit gondolok?
    Mindig megérzem,
    mikor lecsúszik a takarója.

    Mi már talán sohse találkozunk,
    bús vándorok, mi ketten.
    De ott vagyok mindig, mikor kíván,
    és ő is eljött,
    akármilyen idegent szerettem.

    Lehet, hogy dús, fekete a haja,
    ilyen hajat kívánok. S óh, jaj,
    az ő dús, fekete haját
    hányszor hozták el arcomra
    kócos szőke leányok.

    Még egyszer fogom más csókjainál
    szemeimet lezárni:
    majd ha ő is így csókol valakit
    csukott szemekkel,
    mert engem nem bírt már tovább várni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Hazámban

    Arany kalásszal ékes rónaság,
    Melynek fölötte lenge délibáb
    Enyelgve űz tündér játékokat,
    Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

    Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
    Árnyékain utószor pihenék,
    Fejem fölött míg őszi légen át
    Vándor darúid V betűje szállt;

    Midőn az ősi háznak küszöbén
    A búcsu tördelt hangját rebegém;
    S a jó anyának áldó végszavát
    A szellők már régen széthordozák.

    Azóta hosszu évsor született,
    És hosszu évsor veszte életet,
    S a változó szerencse szekerén
    A nagyvilágot összejártam én.

    A nagyvilág az életiskola;
    Verítékemből ott sok elfolya,
    Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
    Az ember annyi sivatagra jut.

    Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
    Kit ürömével a tapasztalás
    Sötét pohárból annyiszor kinált,
    Hogy ittam volna inkább a halált!

    De most a bút, a hosszu kínokat,
    Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
    És minden szenvedés emlékzetét
    Egy szent öröm könyűje mossa szét:

    Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
    Az anyatejnek mézét ízlelém:
    Vidám napod mosolyg ismét reám,
    Hű gyermekedre, édes szép hazám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A játékszer

    Valahol egy szomorú asszonyt
    Látott meg Don Juan,
    Ki mint a porcellán, fehér volt
    És csendes, szótalan.
    Gondolta: Jó voln összetörni!
    Megtudni, benn mi van?
    A szívében mi van?

    Közelbe ment, elnézte-nézte
    S a szíve elszorult.
    Ráismert! Egyszer ez a bálvány
    Már a kezébe volt.
    „Egy érintésre vége volna,
    Kegyelem néki!” szólt.
    – Törött szobrocska volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Nem élek én tovább…

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg a szívemből
    Felfakad az ének;
    Amíg a lelkemet
    Sírhatom a dalba,
    Amíg lángra gerjeszt
    Ihletés hatalma;
    Amíg titkos órán
    Reám száll a bánat,
    Feketén, komoran,
    Mintha a világnak
    Végzetszerű átkát
    Csakis én érezném,
    Tépődve annyi bús,
    Megfejtetlen eszmén.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Míg vérező szívvel
    Ezernyi kétség közt
    Még mindig remélek.
    Míg az örök eszmét,
    Míg az örök szépet
    Keresem, imádom,
    Míg egy ábrándvilág
    Lesz az én világom,
    Melyet én kormányzok,
    Melyet én teremtek,
    Amelyről dalaim
    Annyi szépet zengnek.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg szerelmemért
    Szerelmet remélek;
    Amíg mint eszménykép
    Ragyog le szívemnek
    Szentelt oltárára
    A nő, a teremtés
    Legszebb koronája.

    Nem élek én tovább,
    Nem élek csak addig,
    Amíg a szívemen
    Ezer kínos kérdés
    Keresztül nyilallik;
    Amíg nyugodalmat
    Egy percre se leltem,
    Amíg egy világért
    Gyötrődik a lelkem.

    …De ha az életnek
    Piszkos, jeges árja
    Magával ragadna
    S kialudnék tőle
    Szívem régi lángja;
    Hogyha örök hitem,
    Hogyha minden vágyam
    Örökre elszállna
    S annyi tépő kétség,
    Siratott reménység
    Fás közönnyé válna;
    Na titkos órákon
    Nem szállna szívemből,
    Nem zengne ajkamon
    Biztatón az ének –
    Ne éljek én tovább,
    Mit adhat már akkor
    Énnekem az élet?!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Monológ

    Nem veled, Belőled ébredek.
    Nappal, kíséred léptemet.
    Szavaid szítják sóvár vágyaim,
    Derengő kábulatban telnek napjaim.

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa,
    S ha tárja karjait,
    Mindinkább érzi, mennyire árva.

    Nem számít dühöngő szenvedély.
    Mit kér számon a világ?
    Beleszövődsz a Mindenségbe,
    Életed perc, álmod halál.

    Ígéretek törik reményedet,
    Göröngyökben is orra buksz,
    Élsz és erő vagy, hiszed,
    S látod magad, hogy Senki vagy.

    Fájdalomtól űzve még
    Felcsuklik görcsös sírásod,
    A kínban sincs menekvésed,
    A holnapot mégis újra várod.

    Darabokra hulltál. Összeraktalak.
    Hogy egész légy. Önmagamnak?
    Gyermekként vártad a csodát.
    Nyomorult! Életed kártyavár!

    Oly régen eldöntötte már
    a Sors minden percedet,
    Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
    Örömed, ha van, az is beteg.

    Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
    Színeset álmodsz… gyötör a láz.
    Egy szótól mámorban úszik szíved,
    Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?

    De mit ér a szó, ha távoli,
    Itt benn, magadban kell hallani,
    Az utat itt kell, hogy megtaláld,
    Anyag léted ne legyen akadály…

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa.
    Ha kitárja lelkét,
    Mindinkább érzi mennyire árva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis mécs

    A kis mécs.
    Az este bús cselédje.
    Álmosan virraszt az asztalon.
    S az olajfoltos tálcára nézve
    sercegését némán hallgatom.

    A szobánk csöpp napja. Álom.
    Az arany olaj az árnyon,
    és a fény folyó arany,
    szerteömlő, szótalan.

    És a fülke csodapalota.
    Éji rémek lengenek tova.
    Csöndesen vetik az ágyat,
    és a párna
    barna árnya
    a fehér ajtóra bágyad.

    Félszeg árnyék-figurák,
    mind kevélyek és furák.
    Egyik a felhőkbe nyargal,
    másik hadonáz a karddal
    és a párnát egyre rakjuk,
    ferdül-fordul az alakjuk,
    melyet szorgos fény kimintáz.
    Panoráma, esti színház.

    Hordjuk a fehér petrencét,
    s nő a vánkos furcsa tornya,
    a kis ajtón – messze emlék
    hullámozva, ringatózva.

    Égig ér már
    a kevély vár:
    száz alak omol le s újra felkel.
    És mi szívdobogva nézzük,
    félve sandítunk feléjük,
    az éjben rubinpiros fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Hajnali csók

    Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
    s sóhajba halnak az éjjeli szók,
    vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
    s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
    leszáll a csók,
    a hajnali csók.

    Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
    fázó derű, hajnali kósza titok.
    Bús ködbe nyíló jégharmatu rózsa,
    fáradt gyönyöröknek lángraszítója
    a csók, a csók,
    a hajnali csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az utolsó részlet

    Részletekben halok meg: érzem.
    Talán egy kissé gyorsan éltem,
    Vagy a szívem volt kissé nagy tán
    És hogyha megtelt néha adtán,
    Csupán az élet pillanatján,
    A perc üdvén csüggött a lelkem…

    Mindegy. Sorsom megérdemeltem…
    Csalóka álmok léha bábja
    Nyűgként minek jön a világra?…
    Kinek nem kell a tucat-élet,
    Egész szépen aludni térhet,
    Ha elhamvasztja önnön lángja,
    Ha nincs tüdője s nincs több álma…

    …Ablakomon beárad fojtón
    A ködös ősz hűs levegője…
    Kinézek: egy szemetes udvar,
    Középen egy pár cserje nőve.

    A lomb, levél lehullott régen…
    Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
    Mégsem adott túl még a cserje,
    A többi már a sárba verve…

    Azt mondják, hogy így ősszel olvad
    A lélek át az elmúlásba,
    Az elfonnyadt ifjú arcokból
    Ilyenkor lesz halotti lárva,
    Ilyenkor lesz múlttá az élet…

    Engem nem köt semmi ígéret,
    A nagy mindegyre esküszöm már,
    Óh, de az az utolsó részlet:
    Attól, csupán csak attól félek…

    Ha feltámadnak mind az álmok,
    Ha fölkeresnek mind az árnyak –
    Óh, e rémes elszámolásnak
    Órájától reszketve félek!

    De, hajh, az örök csendes éjet
    Nagy kínnal kell megérdemelni:
    És én meg fogom érdemelni!…

    Forrás: Lélektől lélekig