Lévén Helsingőr mód f e l e t t főzáros
s mert – kiben van – gyógyíthatatlan a Dánia-mánia:
fogd kézen Oféliádat s vidd vidékre;
a jó játék ott se bérremenő.
Vedd eszedbe: Fortinbras oly halánk!
– ő most már így-úgy meglesz nélküled.
Hiányozz, Királyfi. Tiéd hiányi trónunk.
Forrás: szeretem a verseket
Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból…
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
Amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.
Forrás: szeretem a verseket
Fogok dalolni édes szerelemről
Jövő napoknak bíbor hajnalán.
Füvek, virágok mind reám figyelnek
Bűvölten hallgat minden csalogány.
A föld mámoros, mély álomba szédül
S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
Kezem a lantnak aranyhurjain jár
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Behatolok a titkos műterembe,
Hol a nagy Mester vésője alatt
A jövendőnek márványszobra készül
S ihletve zengek Isten-titkokat:
Elzengem végig önfeledt ajakkal:
Kinek jut bukás, kinek hatalom,
Nagyobb leszek a régi prófétáknál: –
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
Fájdalmaimnak zordon énekét
Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
És akkor, aki tündérvarázslatban
Úgy élt bánattól, bútól szabadon
Szívéhez kap és forró könnye csordul
És mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
Hol vért gőzölgő paripák robognak
S az én ajkamon harsog majd a kürt
S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
Halálkiáltást véres rohamon,
Arcokon ég a lelkesülés lángja!…
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.
Hanem amikor csendes alkonyatkor
Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám –
Megtámadva az élet fájdalmától,
S könnyes szemekkel tekintesz reám;
Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
Szívem derüjét mind Neked adom…
Te átölelsz és némán összecsókolsz…
És ez lesz nékem a legszebb dalom.
Forrás: szeretem a verseket
Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
– Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.
Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;
szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
olyan volt rég nekem is.
Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.
Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk
nagyapókád oldalán.
Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.
Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán
hajamra már dér pereg.
De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át.
Forrás: szeretem a verseket
Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.
Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.
Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.
Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.
És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.
Forrás: szeretem a verseket
Születésem előtt mintegy 9 hónappal
összegyűlt apám-anyám
(pusztán a Testület működtetése végett),
hogy engem oda-idézve:
életfogytiglanra + halálra
ítéljenek; holott
semmit se tudtak rólam.
– Az ítélet jogtalan, de erős.
Végrehajtása folyamatban.
Fellebbezésnek helye nincs.
Forrás: Szeretem a verseket
El ne feledd soha, amit ígértek
szülők, barátok, költők, iskolák:
hogy kedves, okos, szép, igaz s tiéd lesz,
mit álmaidba szőtt a szomjú vágy:
s a gúzst se aztán, a lárvája-tépett
valót, az ellened-rideg világ
kezét: bírákul a gonosztevőket,
s a kést, mely hited erét metszi át: –
de azt se, hogy volt pár pillanatod,
mely a lét mocskából felragadott
a mindenséget hordó csillagokra:
s az orvos időt, mely emlékké oldja,
amit a kín lelkedbe égetett.
Különben nem bírnád az életet
Forrás: Szeretem a verseket
Ezüstös fény hull most a házra,
beles a hold az ablakon,
és holdezüstre festi lágyan
a hajam, a karom… a vállam…
S az ágyon, nyáréji melegben
ezüstfénytől ragyog a testem.
Most így, csak így érints te drága
és bársony legyen minden szép szavad,
hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,
megtörni hangos szóval nem szabad.
Ó simogass! Én mindig arra vágytam,
hogy simogass, ahogy a holdsugár…
Hát nem tudtad, hogy régen erre vár
a hajam… és a karom… és a vállam…
És csókolj úgy, mint senki mást
és csókolj úgy, mint a mesékben
mintha azt hinnéd, nem szabad,
és én kérlelnélek, hogy… miért nem?
És csókolj vadul és mohón,
hiszen lobogó tűzzé váltam,
csókkal boríts, ahol csak érsz
ezüst nyakam… ezüst hajam…
a karom és ezüstös vállam…
Elbújt a hold.
Elönti a szobát a lüktető sötét…
Ne sajnáld az eltűnt ezüstcsodát:
Majd kárpótollak mindezért.
Forrás: Szeretem a verseket
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szívemet.
Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.
Forrás: Szeretem a verseket
Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.
Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.
Zuzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.
Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,
zöldfényű csillag
reszket hajadban
s szánad előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.
Forrás: Szeretem a verseket
