Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszögezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.
Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.
Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.
Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.
Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.
Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlanak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.
És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben,
Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben.
Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány,
Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.
A világ néha ordító, farkasfogú rémség,
Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség.
Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság,
Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.
A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult,
A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult.
Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén,
Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.
Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt…
Itt ének száll feléd, s imádság
velük szárnyalni nem merek.
Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog.
Igen, hazudtam, loptam, ittam.
Volt asszonyom, de elhagyott…
A gyermekem, ki tudja hol van?
Talán még él, talán halott.
Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget…
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
(Szent Jakab útján…)
Magányos sorsom
zarándokútját járom
választ keresve
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
amit épúgy védjen a törvény és a rend?
Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
erretoppan olykor szürke lábaival:
az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
mint orgona után néma bazilika.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Feküdt az erdő őszült avarán.
Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
És jött az álom rózsaszín ködében,
Fátyolos arccal, jött a kék leány.
„Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
S levonta fátylát. Kezei remegtek,
S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”
És hozzá hajlott a kéklő kísértet
És megcsókolta. S ő mindent megértett,
És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”
Remegő fák közt árva szél didergett.
Az alkony könnye az avarra pergett.
És minden fázó fűszál könnyezett.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.
Nézem a pillád lágy ívét,
mint gyönge virágkerítést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.
Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
