Aki fázik, vacogjon,
fújja körmét, topogjon,
földig érő kucsmába,
burkolózzék bundába,
bújjon be a dunyhába,
üljön rá a kályhára –
mindjárt megmelegszik.
Forrás: Vers mindenkinek
Aki fázik, vacogjon,
fújja körmét, topogjon,
földig érő kucsmába,
burkolózzék bundába,
bújjon be a dunyhába,
üljön rá a kályhára –
mindjárt megmelegszik.
Forrás: Vers mindenkinek
/szonett/
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
Alszik. A maszkja már halotti maszk,
Mely némán a nagy semmiségbe dermed,
Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt,
Töprenkedést és tomboló szerelmet.
Száz arca volt. Mindig más, mindig új,
Övé volt minden mosolygás, kesergés,
Most minden arc szelíden elsimul
S az arcon nem marad többé jelentés.
Ez az igaz. Most ő maradt maga.
A deszkák fénye mind elhamvadott.
Négy deszka közt az örök fény ragyog.
Ez az igaz. Ő eltalált haza,
Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz,
Ahol örökké minden egy s igaz.
Forrás: nem került megjelölésre
Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz.
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba’ lesz.
Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát,
Mint egy csillag, lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, aki
A zablán tépelődve rág.
Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szívem, ha
Végigtekintek rajtatok!…
Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
Megállni félúton kívánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!
Pest, 1848. április
Forrás: MEK
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
Forrás: Szeretem a verseket
Nő a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt
Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt
Forrás: Irodalmi Lepkető
Teveled az Isten
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az Isten.
Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.
E szép élet nem sok örömet hozott:
Gondozott azonban az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Forrás: Szeretem a verseket
Tünedező alkonyvilágnál
Olvasgatom a levelet…
Tatjána sír, sirat egy titkot,
Egy vágyat, amely elveszett.
Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
Könnye az én szivemre hull…
…És mégis, mégis levelének
Ujjongok mondhatatlanul…
Kis levelét kibontom százszor…
Tatjána sír, gúnytól remeg…
Óh, kinyílott szűz leányálom,
Mennyivel tartozom neked!…
Tatjána sír… Van még Tatjána,
Rajongó lelkű, hófehér,
Aki szeret félőn, titokban,
Ki szeret – a szerelemért…
Tatjána sír. Siratja titkát,
Egy álmot, amely elveszett,
Egy titkot, melyet most vallott be
S melyet már régen érezek!…
Közel voltam a kárhozathoz,
Mely felé asszonykéz dobott –
Az ő aggódó lelke volt tán,
Amely a szirten átfogott…
Én nem tudom, rózsás az arca,
Vagy halvány, sápadt, vértelen,
Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
Szivében dal van s szerelem…
Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
Ne sirasd azt a levelet:
Megmentetted az én hitetlen,
Veszendő, bűnös lelkemet!…
1899. augusztus 30.
Ma találkoztam az öreg Mikulással.
Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
amint már évek óta sietek, és mindnyájan
sietünk, és nem tudtam megállni.
Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
nála voltak, hátára akasztva csüngött
kicsi fekete hintalovam, mélyen
valaha vészes csatákba nyargaltam az
esteledő gyermekszobából s nyakában most
is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
finoman, messziről, mint az édes anyám
hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
kellett és nem tudtam megállni.
Az öreg megfordult, álldogált az úton,
orrát vörösre csípte a hideg,
szintelen szeméből könny szivárgott,
s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
vidáman integetett utánam.