https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Kányádi Sándor: Aki fázik

    Aki fázik, vacogjon,
    fújja körmét, topogjon,
    földig érő kucsmába,
    burkolózzék bundába,
    bújjon be a dunyhába,
    üljön rá a kályhára –
    mindjárt megmelegszik.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

    /szonett/

    Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
    valahogy mégis elfelejteni,
    leírod, aláhúzod, kiragasztod,
    szamárfülecskét hajtogatsz neki,

    kisimítod, odateszed a székre,
    az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
    leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
    elalszol, elfelejted, hirtelen

    eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
    a szíved közben összevissza ver,
    sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

    kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
    el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
    mikor megnyugszol, akkor veszted el.

  • Juhász Gyula: A színész halála

    Alszik. A maszkja már halotti maszk,
    Mely némán a nagy semmiségbe dermed,
    Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt,
    Töprenkedést és tomboló szerelmet.

    Száz arca volt. Mindig más, mindig új,
    Övé volt minden mosolygás, kesergés,
    Most minden arc szelíden elsimul
    S az arcon nem marad többé jelentés.

    Ez az igaz. Most ő maradt maga.
    A deszkák fénye mind elhamvadott.
    Négy deszka közt az örök fény ragyog.
    Ez az igaz. Ő eltalált haza,
    Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz,
    Ahol örökké minden egy s igaz.

    Forrás: nem került megjelölésre

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

    Magasságos,
    Te tudod: nehéz ez az apaság,
    Amit az én szegény vállamra tettél.
    Apja volnék – és mégsem az vagyok.
    Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
    Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
    Anyja szemei s a Te szemeid,
    Istenem, a Te szemeid azok.
    Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
    Oly ismerősek, s oly idegenek…

    Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
    Mit tehettem érte?… mit tehetek?
    Én tanítottam fogni a szerszámot,
    Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
    Úgy félek: mi lesz?

    Most is ki tudja, merre kóborog,
    Tekintetétől tüzet fog a műhely,
    Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
    Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
    S azután is óvni a lépteit,
    Fel a templomig, Jeruzsálemig,
    Míg egyszer elmaradt…

    Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
    Borzolta szürkülő szakállamat,
    Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
    Komoly nyomot parányi rózsaujja.
    S most olyan más az útja…

    Vezetném és Ő vezet engemet.
    Csak azt tudom, a Te utadon jár,
    Magasságos,
    De ki tudja a Te ösvényedet?
    Te vagy az atyja – én senki vagyok,
    Az Evangéliumban hallgatok,
    S hallgat rólam az Evangélium.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Nő a dér, álom jár

    Nő a dér, álom jár,
    hó kering az ág közt.
    Karácsonynak ünnepe
    lépeget a fák közt.

    Én is, ládd, én is, ládd,
    hóban lépegetnék,
    ha a jeges táj fölött
    karácsony lehetnék.

    Hó fölött, ég alatt
    nagy könyvből dalolnék
    fehér ingben, mezítláb,
    ha karácsony volnék.

    Viasz-szín, kén-sárga
    mennybolt alatt járnék,
    körülvenne kék-eres
    halvány téli árnyék.

    Kis ágat öntöznék
    fönn a messze Holdban.
    Fagyott cinkék helyébe
    lefeküdnék holtan.

    Csak sírnék, csak rínék,
    ha karácsony volnék,
    vagy legalább utolsó
    fia-lánya volnék.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nemes Nagy Ágnes: Apollinaire-utánzat

    Hogy vártalak hogy vártalak
    a Gyere-vissza-híd alatt
    de nem jöttél az este múlt
    Feliciánnál lámpa gyúlt

    Felicián se mondta meg
    hogy most már hol keresselek
    mert többé nem találtalak
    a Gyere-vissza-híd alatt

    Forrás: Irodalmi Lepkető

  • Ady Endre: Teveled az Isten

    Teveled az Isten
    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
    Ha szabad: segítsen az Isten.

    Perc-barátok kedve már elköltözött:
    Búk között itt lesz tán az Isten.

    E szép élet nem sok örömet hozott:
    Gondozott azonban az Isten.

    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: TATJÁNA ÍRT…

    Tünedező alkonyvilágnál
    Olvasgatom a levelet…
    Tatjána sír, sirat egy titkot,
    Egy vágyat, amely elveszett.

    Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
    Könnye az én szivemre hull…
    …És mégis, mégis levelének
    Ujjongok mondhatatlanul…

    Kis levelét kibontom százszor…
    Tatjána sír, gúnytól remeg…
    Óh, kinyílott szűz leányálom,
    Mennyivel tartozom neked!…

    Tatjána sír… Van még Tatjána,
    Rajongó lelkű, hófehér,
    Aki szeret félőn, titokban,
    Ki szeret – a szerelemért…

    Tatjána sír. Siratja titkát,
    Egy álmot, amely elveszett,
    Egy titkot, melyet most vallott be
    S melyet már régen érezek!…

    Közel voltam a kárhozathoz,
    Mely felé asszonykéz dobott –
    Az ő aggódó lelke volt tán,
    Amely a szirten átfogott…

    Én nem tudom, rózsás az arca,
    Vagy halvány, sápadt, vértelen,
    Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
    Szivében dal van s szerelem…

    Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
    Ne sirasd azt a levelet:
    Megmentetted az én hitetlen,
    Veszendő, bűnös lelkemet!…

    1899. augusztus 30.

  • Dsida Jenő: Sietni kellett

    Ma találkoztam az öreg Mikulással.
    Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
    amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
    szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
    esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
    csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
    amint már évek óta sietek, és mindnyájan
    sietünk, és nem tudtam megállni.
    Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
    kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
    gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
    Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
    nála voltak, hátára akasztva csüngött
    kicsi fekete hintalovam, mélyen
    valaha vészes csatákba nyargaltam az
    esteledő gyermekszobából s nyakában most
    is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
    finoman, messziről, mint az édes anyám
    hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
    kellett és nem tudtam megállni.
    Az öreg megfordult, álldogált az úton,
    orrát vörösre csípte a hideg,
    szintelen szeméből könny szivárgott,
    s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
    vidáman integetett utánam.