Kategória: Szerzők

  • Várnai Zseni: Megyek feléd

    Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

    hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

    holdad vagyok, mely vonzásod körében

    járja végtelen útjait.

    feléd fordítom arcomat, mert tőled

    hullhat csak rám a fény és a meleg,

    s olykor, mikor közeledbe érek,

    már azt hiszem: most…most elértelek!

    Kinyúl felém napszemed fénysugára,

    megérint, mint egy csók a téren át,

    s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

    mikor átúszom a nagy éj tavát.

    Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

    lehullanék, ha Te nem vonzanál,

    úgy tartasz engem óriás erőddel,

    úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

    S mikor egy világrobbanás hatalma

    égen és földön mindent szétlövellt,

    akkor zuhantunk egymás közelébe,

    karod elkapott és védőn átölelt,

    egy pillanatra, aztán elszakadtunk

    pályánk sínére parancsolt a rend,

    a csillagok fészkükre visszaültek,

    s a hold újra a nap körül kereng.

    Megyek feléd, de soha el nem érlek,

    bolygok körülötted, s önmagam körül,

    bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

    s örök vonzásod szárnyain röpül.

  • Arany János: Széchenyi emlékezete

     SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

    1

    Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
    Egy röpke szóban annyi fájdalom;
    Éreztük, amint e föld szíve rezdül
    És átvonaglik róna, völgy, halom.
    Az első hír, midőn a szót kimondta,
    Önnön hangjától visszadöbbene;
    Az első rémület kétségbe vonta:
    Van-é még a magyarnak istene.

    2

    Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
    Mely minket a kétségbe buktatott:
    Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
    Napján az Úrnak, ki feltámadott.
    Már a természet is, hullván bilincse,
    A hosszu, téli fásult dermedés,
    Készíté új virágit, hogy behintse
    Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

    3

    Immár az ég – ah, oly hideg korábban!
    Irántunk hő mosolyra engede;
    A négy folyó és három bérc honában
    Kilebbent a tavasz lehellete;
    S melynek halálos – úgy tetszik – elaszta,
    Életre pezsdült a kór sivatag;
    Lassú folyót önérzelem dagaszta,
    Büszkén rohant le a szilaj patak.

    4

    S fölzenge távol a menny boltos alja,
    Gyümölcshozó év biztató jele,
    Hallott korán megdördülő morajja –
    Midőn egyszerre villám sújta le.
    „Széchenyi meghalt” – Oh, mind, mind csalékony:
    Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!…
    „Széchenyi meghalt” – S e nagy omladékon:
    „Élünk-e hát mi?” búsan kérdezők.

    5

    Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
    Olcsó időnek hasztalan soka;
    De vérben, érben a vidám kerengés,
    Mely szebb jövendő biztos záloga;
    Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
    Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
    Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
    Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

    6

    Megrontva bűnöd és a régi átok,
    Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
    Nép, a hazában nem volt már hazátok:
    Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
    S mint lepke a fényt elkábulva issza,
    Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;
    Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
    Nem volt remény már, csak emlékezet.

    7

    De, mely a népek álmait virasztja,
    Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
    Széchenyit küldé végtelen malasztja
    E holttetembe érző szív gyanánt,
    Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
    Bénult idegre zsongitó hatás,
    Reménye a remény nélkül valónak:
    Önérzet, öntudat, feltámadás.

    8

    Midőn magát ez nem tudá szeretni,
    Ő megszerette pusztuló faját.
    Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
    Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
    És mennyi harcot küzde önmagával?
    Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
    Míg bátorító Macbeth-jóslatával
    Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen!

    9

    Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
    Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
    „Elvész az én népem, elvész – kiálta –
    Mivelhogy tudomány nélkül való.”
    S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
    Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
    Ő megjelenve, mint új fény az égen,
    Felgyújtá az oltár szövétnekét.

    10

    És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
    Szétszórt bolyongók a vész idején.
    Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
    Fénye világol sorsunk ösvenyén.
    Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
    Enyhet találjon áldó magzatunk!
    Ez lesz a méltó, a valódi hála
    Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

    11

    De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
    Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
    Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
    Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
    Évezredek során mit összejegyzél
    Honfi-erény magasztos érdemét,
    Arany betűkkel érctáblába metszél:
    Abból alkosd Széchenyi jellemét.

    12

    Írd azt, ki a pusztán népét vezérli;
    Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
    Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
    Fülepet ostoroz lángajkival;
    Ki győzni Athént csellel is szorítja;
    Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
    Ki Róma buktán keblét felhasítja –
    Elég… a példa fáj: Széchenyi az!

    13

    Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
    Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
    A nemzet él, a nemzet összeretten,
    Átfut szivén a nemlét iszonya;
    Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
    Rózsát az arcra élet színe fest;
    Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
    Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

    14

    Hitel, Világ és Stádium! ti, három –
    Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
    De a lét és nemlét közti határon
    Egekbe nyúló hármas pyramid!
    Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
    Dőljön nyugatról a sivár homok:
    A bújdosók előtt el nem takarja,
    Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

    15

    S lőn új idő – a régi visszacsökkent –
    Reményben gazdag, tettben szapora;
    A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
    Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
    Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
    De ne imádj: a munka emberé –
    Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
    Mily biztosan lejt a közjó felé.

    16

    Majd elborúlni kezde láthatára:
    Kik műve által lettünk magyarok;
    Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
    Mi napba néző szárnyas Ikarok.
    Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
    S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
    Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
    Egy új Kasszándra Trója lángjain!

    17

    Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
    Nyugalma egy álarcozott halál;
    S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
    Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
    Oh, mely irígy sors önző átka vett el,
    Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? –
    Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
    Tagadnod kelle – a feltámadást?…

    18

    Nem, Üdvezült, nem!… fájdalmunk hevében
    Hamvad ne sértse káromló beszéd,
    Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
    Mely soha így még nem volt a tiéd!
    Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
    A sujtó karra félve ismerünk:
    De Antéuszként majd ez illetéssel
    Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

    19

    Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
    Hová tekintesz földeden, magyar,
    Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
    Örök dicsőség fénysugárival?
    Ha büszke méned edzi habzó pálya,
    Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
    Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
    Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –

    20

    Duna, Tisza… ez mely prüsszögve hordja
    Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
    Amannak hódol a sziklák csoportja,
    S Trajánusz híre újból megjelen;
    Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
    Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
    S az édes honni szót selypíti nyelve – –
    Széchenyié mindez emlékezet!

    21

    Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
    Ragyogja minden távol és közel:
    Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
    Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.
    Nem láttuk, e szív néha mit palástol
    Hordván közöny havát és gúny jegét:
    Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
    Őrizze életosztó melegét.

    22

    Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
    Te, az enyészet ágyán porladó!
    Késő, de tartozott szent hódolat hív:
    Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
    El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
    Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –
    Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
    Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

    23

    Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
    Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
    Szentebb a multak ezredévi lapja,
    Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
    Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
    Az istenülés perci már ezek!
    Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
    Reménnyé váljon az emlékezet.

    24

    Nem hal meg az, ki milliókra költi
    Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
    Hanem lerázván, ami benne földi,
    Egy éltető eszmévé finomul,
    Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
    Amint időben, térben távozik;
    Melyhez tekint fel az utód erénye:
    Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

    25

    Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
    Nem mindenestül rejt a cenki sír;
    Oszlásodat még a család siratja –
    Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
    Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
    Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
    Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
    Van élni abban hit, jog és erő!

    (1860)

  • Juhász Gyula: Rorate

    A kéklő félhomályban

    Az örökmécs ragyog,

    Mosolygón álmodoznak

    A barokk angyalok.

    A gyertyák rendre gyúlnak,

    A minisztráns gyerek,

    Mint bárány a mezőben

    Csenget. Az árny dereng.

    Hideg kövön anyókák

    Térdelnek. Ifju pap

    Magasba fölmutatja

    Szelíden az Urat.

    Derűs hit tűnt malasztját

    Könnyezve keresem.

    Ó gyönyörű gyerekség,

    Ó boldog Betlehem!

  • Fodor Ákos: Nagy nomád hitvallás

    Ne építs tornyot:
    kár égrekiáltani –
    Isten nem süket.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • uhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Lator László: Nincs semmi

    Nincs semmi, csak a sivatag, csak
    ez a lakatlan puszta térség.
    Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
    csak önnön hangos szívverését.

    Fent csillagok kormolva égnek.
    Az ég alulról elsötétül.
    Megnyílik, hogy magába nyelje
    a zuhanót a vaksötét űr.

    Csak hús legyen, másét, magáét
    mohón szaggatta szét a téboly.
    Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
    hallatszik még az omladékból.

    Már csak a győzelmes enyészet
    szabadít ki e rom-világból.
    S a vizek fölött majd talán új
    teremtő értelem világol.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy hipotézis

    Páncélunk arra
    is jó, hogy a világot
    megvédje. Tőlünk.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Eldöntetlen kérdés

    „Azért talán ez mégsem volt kevés…
    Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
    feleúton: se mámor, se kétségbeesés…

    Korán keltem, korán aludni tértem,
    álomtalan aludtam reggelig,
    egy bolygón, amely úgy függött a térben,

    akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
    labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
    fizettem pontosan a számláimat, pedig

    ha fölpillantottam az égre, délben
    atommáglya lángolt éppen fölöttem,
    éjjel halott kövek villogtak a sötétben

    saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
    annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
    macska az egeret, s a róka részletekben

    rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
    eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
    lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

    mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
    fölrobbant repülők hullnak az égből,
    s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

    már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
    ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
    megtartottam szánalomból, hűségből,

    hogy mindig ugyanaz a megszokott test
    lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
    míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

    növények szaga, s láttam átszaladni az égen
    a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
    csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…

    Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
    s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
    állam és logika törvényeit, pedig

    tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
    ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
    alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,

    azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
    ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
    csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

    nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
    nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
    fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

    A szűk Könyök uccán hazamegyek,
    most hajnali három óra.
    Istenem, vezess a jóra!

    Békevirágok e szürke kövek
    és béke e hajnali ég.
    Istenem, szeretsz-e még?

    Züllenem, hullanom rendeltetett
    és lehull, aki arravaló.
    Légy velem, Mindenható!

    Hajnali percek szemeznek alá
    s a harang a szívükbe sikolt.
    Istenem, sok bánatom volt!

    Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
    És a nők se szereztek nekem semmi jót.
    Eldobtak, mint az odvas diót.

    Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
    ma sápadt és zord halovány alakom:
    istenem, a szívedbe lakom.

    Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
    csak e hajnali ég, csak e kék…
    Istenem, szeretsz-e,
    istenem, vezetsz-e,
    istenem, megversz-e még?

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig