https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Ady Endre: Csak látni akarlak

    Vedd le ruhádról a büszke csatot,
    Bontsd ki a szépséged vidáman,
    Mint ős képeken meztelen angyalok.

    Vedd le ruhádról a büszke csatot,
    Várj hidegen, szabadon, hősként,
    Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

    Vedd le ruhádról a büszke csatot,
    Hunyt szemekkel feküdj előttem,
    Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

    Vedd le ruhádról a büszke csatot,
    Égnek szemeim téged látni,
    Akit én megcsókolni nem akarok.

    Vedd le ruhádról a büszke csatot
    S én leborulok szőnyegedre
    S megáldom a legdúsabb pillanatot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi,
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait,
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Zaj

    Kislánykoromban a gúny s a feszült
    igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
    A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
    most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
    A szerelemnek hívott tévelygések,
    a kín horga, min vágy volt a csali,
    és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
    vagy zaj van, az Istent nem hallani.

    Mi jöhet még? A lassú szétesés
    sejtről sejtre. A kíméletlen gének
    sodornak már a végső csönd felé,
    míg hallgatom a szívverésem. Félek.
    (Túl mindazon, de innen mindezen
    mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Isten

    Uram, olyan egyforma minden szolgád
    És oly egyforma minden templomod,
    S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
    Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

    Uram, én békén hagylak az imámmal,
    De Te se kívánj a szívemtől semmit,
    Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
    Mosta le rólam a Te törvényeid.

    Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
    Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
    Olyan igaz, hogy én formállak Téged
    És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

    Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
    Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
    Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
    Uram, lesz még találkozásom Véled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Elégia

    Ott ült az ablak mellett.
    Emlékszem, varrt szegény.
    A tű parányi sebet ejtett
    napbarnított kezén.

    Tizennyolc éves voltam,
    ki még semmit sem látott,
    s megváltani készültem
    gőgösen a világot.

    Ahogy anyámra néztem,
    egyszerre megviláglott:
    nem csak kereszthalálért,
    szürke napok sodráért is
    lehet ember áldott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Szó

    Vannak csendek,
    mikor a percet
    átüti a szó.
    Nyiss ki ajtót és ablakot
    Isten a látogató.

    Hagyd minden dolgod,
    a szóra figyelj,
    oly ritkán hallható.

    Átömlik rajtad, mint egy ölelés,
    mikor Isten meglátogat,
    Te vagy a hang,
    a szó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Az alabástrom út

    boglyas felhők sietnek a Hold előtt
    (Weöres Sándor)

    Jártál-e peremén az égnek,
    hol rád vár a farönk?
    Csapódott fel mögötted árnyék?
    Csapódott fel göröngy?

    Álltál-e peremén az égnek,
    hol odavész a nyom?
    S a kényszerített feledéssel
    kiég az irgalom?

    Láttad-e, peremén az égnek,
    hogy légvár az erőd?
    S boglyas felhők is elvetélnek
    a vércse hold előtt?

    Érted-e, peremén az égnek,
    a jég miért rian?
    S mért tátognak a rockzenészek
    a tolókocsiban?

    Mert lépni kell, mint hold a vízre,
    s a mélység ágboga,
    a hullám nekiront a partnak –
    de ki küldte oda?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig