https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Ady Endre: Kín és dac

    Eötvös Józsefnek

    Hogy indult végre egyszer a magyar
    Kivált és bátor férfiaival,
    Szédülten szállt előle a sötétség
    S az emberek egymást oly hittel nézték
    Ez országban, mint soha azelőtte.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Selmáskodnak már az igazak is,
    Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
    Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
    Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
    Alkus úr-had és vert futó parasztság.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Bécs jó süketfajd s mi jómadarak,
    Szabad minden nép, üdvéért szabad,
    Csak nálunk rothad minden bárgyú kínban,
    Be másként hittük ifjú álmainkban,
    Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
    A többi vállatvonva igazul,
    Kín van már itt s csak egy-két ember távol
    Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
    Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Még mindíg

    nem vagyok elég szegény.
    Még nincs bennem elég csend ahhoz,
    hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
    még van szavam.
    Nyomorultan, tériszonyban,
    könyörögve a semmitsemtudásért,
    még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
    Veszendőt a Veszendő

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fodor Ákos, Még mindíg, belső csend, önismeret, hiány, minimalizmus

  • Ady Endre: A Sátán kevélye

    Életét végig gőgben élje
    A Sátánnak fölkent kevélye.

    Fakóan szirma ne omoljon:
    Piros virág volt: pirosoljon.

    Panaszra is görbülhet szája,
    De rúgja meg azt, aki szánja.

    Komédiázzék, hogy ő elvet
    Egy-egy megtagadott szerelmet.

    S ha térdelve mondja imáját,
    Pattanjon föl, mások ha látják.

    Ha hisz és vár, remél és retten,
    Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

    Ha szívébe kétségek szúrnak,
    Zengedezzen hitet az Úrnak.

    Sohse legyen asszony bolondja
    S ha él-hal érte, meg ne mondja.

    Ha futó csókra űzi ösztön,
    Százszor ájuljon, esküdözzön.

    Ínség, betegség hogyha dúlna,
    Járjon-keljen, mintha vidulna.

    S halál ha cirógatja csontját,
    Farsangolón járja bolondját.

    Ellenségeit udvarolja,
    Mintha aggodalma se volna.

    Krisztus tréfából se vezesse,
    Akik szeretik, ne szeresse.

    S ha az Élet már összemarta:
    Jött a Halál, mert ő akarta.

    (Sátán kevélye, szerencsétlen,
    Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Álomban enyém vagy

    A boldogságunk némán meghúzódott
    És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
    Kályhánk lángja is örömmel lobogott
    S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
    A komoly falióra se mormogott
    S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…

    Álomban mindig egészen enyém vagy.
    S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Akkor sincsen vége

    Te vagy ma mámnak legjobb kedve
    És olyan gazdag ez a ma,
    Hogy, ha egy életet akarsz,
    Ma nézz jól a szemembe.

    Végignézhetsz a vágyak boltján,
    Láthatsz ezer kirakatot,
    Neked én vagyok egyedül
    Gazdagon és mogorván.

    Neked én vagyok neked-szántan
    És hogyha nincsen örömöd
    És hogyha nem érted a mát,
    Mindegy: én meg nem bántam.

    Az adhatás gyönyörűsége
    És a ma öröme telít
    És hogyha véget mondanál,
    Hát – akkor sincsen vége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula – Egymásra lelt

    Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
     egymásnak ujj meg ujj
    és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
     több kellett válaszul.

    Földmély-lakó kis állatokként,
     ha fény gyúl hirtelen,
    hogy bújna minden porcikánk
     éjedbe, szerelem!

    De kint és fönt maradunk egyre
     s valami egyre hív.
    Testünkben csillag-messzeségben
     izzik a szív s a szív.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – És keressük az igazságot

    Lábunk elkophat hónaljig,
    Sej haj, fütyülve baktatunk,
    Igazságot keresünk, de
    Nem találunk még seholse.

    Nincsen batyunk, csak az agyunk,
    Betyárkodó Ábel vagyunk,
    Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
    Gondolatunk az ördögé,
    Lelkünket meg Isten fogja
    Sziklaszántó ostorosba.

    Hogyha tél van, hát didergünk
    S nem is tudjuk, hogy didergünk,
    Szemünk, fülünk lefagy együtt,
    Lázas szóval melengetjük,
    Nem hálunk soha árnyékban,
    Zsebünkben is csak szándék van,
    Magunk vagyunk: a kenyerünk,
    Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
    Ínség, asszony nem bír velünk,
    Északnak meg délnek megyünk,
    Koldusokkal parolázunk,
    Ott a tanyánk, ahol ázunk,
    Összenőtt már a két kezünk
    S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
    Nagy éhünk van s nem éhezünk,
    Mindig korábban érkezünk,
    Szájunkra a jövő hágott,
    Kiáltunk emberebb világot,
    Szeretetet, szabadságot,
    Szél a lábunk, arcunk áldott,
    Nézünk minden követ, ágot,
    Ahol utat ki se vágott,
    Sej haj, dallal, jó vigasszal,
    Asztaltalan szómalaszttal
    Keressük az igazságot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Elég

    A teremtés bármilyen széles,
    ólnál is szűkösebb.
    Innét odáig. Kő, fa, ház.
    Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

    És mégis olykor belép valaki
    és ami van, hirtelenül kitárul.
    Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
    s a tapéták vérezni kezdenek.

    Elég, igen, egy kéz elég amint
    megkeveri a kávét, vagy ahogy
    „visszavonul a bemutatkozásból”,
    elég, hogy elfeledjük a helyet,
    a levegőtlen ablaksort, igen,
    hogy visszatérve éjszaka szobánkba
    elfogadjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lackfi János – Mit kíván a magyar nemzet?

    Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
    olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon.
    Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
    olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény.

    Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
    olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok”.
    Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg a hoci,
    olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci.

    Olyan hazát, hol a nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
    olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu.
    Olyan hazát, hol nem menő a foguk meg és övigyetek,
    olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.

    Forrás: Lélektől lélekig