Kategória: Szerzők

  • Tóth Árpád  menyasszonyának, Lichtmann Annának

    1913. január 21.

    Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.

    Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

    Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.

    Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Herceg Anita Mária: Álarcosan

    Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
    Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
    Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
    De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
    Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
    Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
    S én lent vergődöm és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
    De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
    Váró révem, virágos menedékem,
    Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kelemen Erzsébet: Jobb lenne talán

    A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán
    ha mi ketten
    lángnyelvek lennénk,
    jobban, teljesebben,
    egymásba ölelkezhetnénk.

    Vagy magas hegyoldalról
    csörgedező kis patakocskák,
    akkor együtt
    óriási folyamként
    hullámozhatnánk tovább.

    Vagy legyünk inkább
    egymásba épülő hangok,
    amelyek adják
    a csodaszép dallamot.

    Esetleg egy szó csupán,
    amely csak veled s velem
    lenne igazság,
    s nélküled-nélkülem
    értelmét vesztené ám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

    Mint százkezű szél a riadozó
    vetéseket, megrohanlak,
    vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
    karjaiba a meztelen tavaknak.

    Megrohanlak: a hálám rohan meg.
    Rettenetes fény gyúl át rajtam:
    nem látlak tőle, pedig itt vagy
    s te magad keresed az ajkam.

    Nem látlak – Emberek vagyunk még?
    Káprázat visz hintázva föl-le.
    Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
    Aztán zuhanok, mindörökre.

    Egyszer, súgod még, s én kialszom,
    feketén, kábultan, halottan,
    de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
    a föld sötét s nehéz aranyban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Vasárnap este

    Vasárnap este, borzasak a fák,
    hajlik nagy esőre az ég,
    ma este súlyosan hajolok rád,
    számon csodaszép muzsika-beszéd.
    Angyalom, a fejedet ne rázd,
    gyöngy a nyakadon, szétpereg,
    megrázkódik az ég, de ne lásd,
    leütő gyöngyei ménkövek.
    Oda, hol ágyad van, elvezess,
    égszakadásban megszeress,
    utána a világ kiderül,
    Dávid király a holdban
    édesen hegedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Jenő: Viharánek

    Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
    Megcsapja órjás szárnyival
    A reszkető tekét.
    Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
    Hogy búvik sötét odujába,
    Hogy félti hitvány életét!

    Rongy életét hogy félti most
    A sok silány, a sok bigott,
    Ha tombolsz rémitőn,
    Óh zordonkedvü láng Enyészet!
    Csak én vagyok, ki véled érzek;
    Ujjongok: Ez az én időm!

    Ujjongok a szélvésszel én,
    Mely fekete szárnyán felém,
    Rajtam, velem rohan.
    Úgy érzem, lelkem szól belőle:
    Óh vajha minden összedőlne,
    Minek kölcsönzött lelke van!

    Kacagok a viharral én,
    Testvéri csókot küld felém
    A vészek szelleme.
    Csak hulljatok remegve arcra,
    Keblem magas gyönyörre hajtja
    A viharok lehellete!

    Süvölt, sikolt a fergeteg,
    Testvéreim, a vad szelek
    Kedvökre játszanak;
    Könnytengerét a menny kiontja
    S a zúgó, zokogó habokba
    Szilaj vágyak haldoklanak.

    Öldöklő, gyilkos lázban ég
    A meghasonlott istenég,
    Kétségbedőlt világ;
    Villámot szór a nagy világszem
    És nem kíméli önfiát sem,
    Gúnyt, haragot szemébe vág.

    Ringó rétek hajába kap,
    Rengő erdők fejébe csap,
    Mint bősz, gonosz király;
    Fönséges, átkos borzalomban
    A földnek órjás szíve dobban,
    Mert rátapodott Beliál.

    Ah, itt van, itt az én időm!
    Zúg az itélet rémitőn:
    Sápadjon minden el!
    S ha minden hull, recseg a vészbe’,
    Belesikoltok énekébe:
    Vesszen, aminek veszni kell!

    Hajrá! robogj, rombolj vihar!
    Haragod égő szárnyival
    Vesszőzd meg e tekét!
    Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
    Törj a korcs lelkeken keresztül,
    Zúzd testüket ízekre szét!

    Kevély hegyek meginganak,
    De te száguldj előre csak
    S ne kíméld a nagyot!
    Alázd meg a hitetlen gőgöt,
    Merüljön vad szivébe tőröd
    S tebenned hinni bukva fog!

    Ah, én is érzem ostorid!
    Sötét szárnyával beborit
    A vész nagy istene.
    Vasvesszejét én is megérzem,
    De nem csúszom előtte térden,
    Mert együtt érezek vele!

    Hadd féltse éltét lelki rab!
    Nem fél tetőled a szabad,
    Ha zengsz fönnen, dicsőn!
    Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
    Ha összedöntöd az egészet:
    Ujjongok: Itt az én időm!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Látható az Isten

    Fűben, virágban, dalban, fában,
    születésben és elmúlásban,
    mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
    ahol sötét van, ahol fény ég,
    nincs oly magasság, nincs oly mélység,
    amiben Ő benne nincsen.

    Arasznyi életünk alatt
    nincs egy csalóka pillanat,
    mikor ne lenne látható az Isten.
    De jaj annak, ki meglátásra vak,
    s szeme elé a fény korlátja nőtt.
    Az csak olyankor látja őt,
    mikor leszállni fél az álom:
    Ítéletes, Zivataros,
    villám-világos éjszakákon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Prohászka Ottokár: Kő az úton

    Gondolod, kerül életed útjába
    egyetlen gátoló kő is hiába?
    Lehet otromba, lehet kicsike,
    hidd el, ahol van, ott kell lennie.
    De nem azért, hogy visszatartson téged
    se, hogy lohassza kedved, merészséged.
    Jóságos kéz utadba azért tette,
    hogy te megállj mellette,
    nézd meg a követ, aztán kezdj el
    beszélni róla Isteneddel.
    Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
    küld azzal az akadállyal neked.
    S ha lelked Istennel találkozott,
    utadba minden kő áldást hozott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Bizalmas ének és varázs

    (Éjjel)
    Nem alszik még a fa,
    benéz az ablakunkon;
    most is, mint minden éjjel
    pislog s vigyázza vélem
    Fanni könnyü álmát.
    Alvó arca körül
    csillog és ring a párna,
    haja két kósza szála
    csiklándja orromat.

    (Hajnal)
    Halk hangot ád a fény,
    a párkány éle pendül
    s Fanni már a földre lép,
    száján hosszúszárú, szép
    mosolygás hajladoz.
    Úgy jár-kel és fütyöl,
    mint ünneplő boldogok,
    haja és inge lobog
    s kezdi vad nappalát!

    (Varázs)
    Paskold hajnali víz
    és szárogasd gyermeki nap!
    Úgy illesd ajakát kóbor
    szellő, mint az aranyló bor
    rég szomjúhozókét!

    Mert vad, vad a nappal,
    útjain fázik a lélek,
    védd meg és símogasd ének,
    szálas gondjai közt.

    Forrás: Lélektől lélekig