Asszony vagyok, gyökértelen, magányos
és szabad! Két névvel jelölt az élet
óh nyomorult asszony! – két jel közt
egy énem idegenül áll. S nevek, rangok
és jelek káoszában önmagába zárulva csak
egyet tud már: én! Én, ki egyetlen, apák
és utódok zsarnoki láncából kiszakadva, én!
páratlan, meddő és magányos…
Kihez tartozom én? senki asszony, kölcsön
nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?
Istenhez… földhöz… illathoz… önmagamhoz!
Forrás: Nyugat, 1928/24. szám
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek – s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
Fagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.
Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek.
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.
Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.
Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsípődön.
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
Szerelmünk egyetlen: holtunk előtt
majd az arcok erdejéből kiválik.
Talán az lesz, ki elkísér odáig
s ránk illeszti gonddal a szemfedőt,
talán az, ki elhagy… Én mindig őt,
a még talányost sejtem, ha a tóra
búcsúzni visszanézek elfogódva,
s marasztalnám, űzném is az időt.
Mert ilyenkor, csupán egy pillanatra,
a víz minden színét meglobogtatja,
s mennék, de rá kell bámulnom – habár
Orfeusz árulását újrajátssza
velem a látvány: haldokló varázsa
az örök vágy poklába visszazár.
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának.
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
Sokáig némán, némán nézik egymást,
Mint tenger és ég, mint bús messzeségek
És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
És mond a másik: Ó most újra élek!
Az egyik mélyén vak reménytelenség,
A másik mélyén mennyek üdve szunnyad,
Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség,
A másik mond: Bennem ring drága múltad.
Az egyik, mint az áldozati bárány,
Szelíden, gyáván és riadva rebben,
Az élettől gyötörten és ijedten,
A másik szűzi bátran, büszke árván
Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
És érzik, hogy zúg a végtelenség.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.
Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.
Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.
Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.
Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.
Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.
Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.
Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.
Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.
Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.
Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.
Egy kapuba állnék,
szólnék neki – árnyék –:
anyám.
Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék
kígyózva elébe,
s a tőrt a szívébe
döfném.
Baljóslatú sarló
reám veti gyarló
fényét.
Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.
Dinnyék szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.
Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.
A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.
Forrás: Lélektől lélekig
