https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Tóth János: Viharban

    Maszatos az ég ott nyugaton
    Pillantásom a vörös foltokon
    Megpihen, elterül s beléjük ég,
    Valami készül itt, vérzik az ég.

    Nagy csenddel surran az est
    Árnyakat bújtat, feketét fest,
    Reszkető csillagok sápadva,
    Fényüket szórják az ágakra.

    Halk az erdő bagoly se röppen,
    Valami feszült arcomra csöppen,
    Tenyerem simítja, ingembe törli,
    Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.

    Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
    Tolong felettem a sok fekete felleg,
    A cseppért vagy másért itt a bosszú,
    Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.

    Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
    Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
    Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
    Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.

    A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
    Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
    Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
    Sár borít virágot s mindenféle zöldet.

    Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
    A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
    Lassan mutatják az erősödő fények,
    Mit látok, az megrettent s félek….

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Fátyol (Pieta)

    Tart még a karom fiam
    sebeid lüktetnek szívemen,
    ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
    kínban ölni lelkemet látni téged így:
    azt felelném: akarom! Tart még,
    tested nem teher, kezem közt lüktet
    minden álmod, én hoztalak e létre,
    és én is viszlek el.
    Csak nézem húnyt szemed,
    csókom sem ébreszt, de látom:
    győztes vagy a létben,
    győztes a halálon, csak én hajlok föléd
    zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
    Még tartalak fiam, nem enged kezem,
    csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
    Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
    testeden ne húzna éket ütése,
    gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
    neked még élned, élned kéne!
    Fájdalmad tűrném, viselném,
    adná az ég, mennyire szeretném!
    Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
    még egyszer tenném, ha megtehetném!
    Még tartalak, még ölellek gyermekem,
    fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
    hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
    adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
    egy embert, egy igazt.
    Viszed bűnöm drága kincsem,
    te feloldottad a világot bűneiért,
    de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
    s siratva téged mindért vezekeltem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

    Tizenhét napja számontartom azt,
    hogy nem történik semmi különös.
    Reggel megébredek, a nap besüt,
    virágot öntözök, és nem tudom,
    mi mire ösztönöz.

    Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
    magam: holnaptól mindent felrúgok,
    de nem vagyok megrögzött lázadó,
    csak kissé nyugtalan,

    mert rég nem írok, rég nem olvasok,
    nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
    felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom,
    a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
    s ha elkerül,

    kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
    csak annyit fontos megemlítenem:
    rég nem kapaszkodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Levelek Vékesné Korzáti Erzsébethez (110.)

    Budapest, [dátum nélkül] péntek este

    Bözsikém, nagyon sokat szenvedtem, biztosan maga is. Nem lehet ez így, nem szabad nekünk elszakadnunk. Sem így, sem másképp. Soha, kedves, sohasem. Mért nem jött utánam?! Úgy szerettem volna visszamenni, – azért siettem olyan nagyon. Kimondhatatlanul fájnak a tervei, tulajdonítsa ennek azt, hogy olyan heves voltam. Kedves kislányom, térjen észre, az istenért, és legyen mellettem régi legjobb szívével, szeretetével, barátságával.

    Le kell rázni mindent, ami idegen! Legyen erős! Én az utolsó pillanatig tartani akarom, megtartani, megvédeni. Segítsen nekem ebben! Holnap, szombaton, du. 4-től kezdve a svájciaknál leszek, jöjjön maga is oda, és akarjunk boldogok lenni egy kicsit. Ha levelemet késve kapná vagy nem érne rá, újra írni fogok. Kedvesem, – óh, tudja! – – –

    Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

    Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
    üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
    szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
    megannyi dús, tündöklő ékszerét.
    Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
    és elgurul, akár a brilliáns.
    A pompa ez, részvéttelen, derült,
    magába-forduló tökéletesség.
    Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
    aranykezükkel intenek nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lázár Ervin: Vacskamati virágja

    – Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.
    – Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.
    – De igenis elvesszük!
    – Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.
    Csodálkozva néztek rá.
    – Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
    – Döm.
    Megkérdezték hát a virágot.
    – Akarsz Vacskamatinál maradni?
    A virágnak szép virághangja volt.
    – Igen – mondta.
    – De hiszen nem öntözött!
    – Tudom – mondta a virág.
    – De hiszen nem kapálgatott!
    – Tudom – mondta a virág.
    – De hiszen rád se nézett!
    – Tudom – mondta a virág.
    – Aztán meg agyonöntözött.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Agyonkapált.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Sápadt lettél.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Csenevész lettél.
    – Tudom – mondta a virág.
    – Akkor meg miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.
    – Azért, mert szeretem – mondta a virág.
    – Miért szereted? – háborgott Aromo.
    – Csak – mondta a virág.
    Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
    – Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.
    A virág meg azt mondta:
    – Hiszi a piszi.
    És olyan boldog volt, amilyen még soha.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

    Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
    ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

    Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
    fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

    Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
    fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

    Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
    rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
    Csak védlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Nagypénteki sirató

    Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
    messzi út porából köpönyeget veszünk…
    Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
    Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

    Véreim! Véreim! Országútak népe!
    Sokszázéves Nagypénteknek
    soha sem lesz vége?
    Egyik napon Tamás vagyunk,
    másik napon Júdás vagyunk,
    kakasszónál Péter vagyunk.
    Átokverte, szerencsétlen
    nagypéntekes nemzet vagyunk.

    Golgotáról Golgotára
    hurcoljuk a keresztfákat.
    mindég kettőt, soh’se hármat.
    Egyet felállítunk jobbról,
    egyet felállítunk balról,
    s amiként a világ halad:
    egyszer jobbról, egyszer balról
    fölhúzzuk rá a latrokat.
    Kurucokat, labancokat,
    közülünk a legjobbakat,
    mindég csak a legjobbakat.

    Majd, ahogy az idő telik,
    mint ki dolgát jól végezte:
    Nagypéntektől Nagypéntekig
    térdelünk a kereszt alatt
    húsvéti csodára lesve.
    Egyszer a jobbszélső alatt,
    másszor a balszélső alatt,
    éppen csak hogy a középső,
    az igazi, üres marad.

    Nincsen is keresztfánk közbül,
    nem térdel ott senki, senki.
    A mi magyar Nagypéntekünk
    évszázadok sora óta
    évszázadok sora óta
    ezért nem tud Húsvét lenni.

    Így lettünk országút népe,
    idegen föld csavargója,
    pásztortalan jószág-féle.
    Tamással hitetlenkedő,
    kakasszóra péterkedő,
    júdáscsókkal kereskedő.
    Soha-soha békességgel
    Krisztus-Úrban szövetkező.

    Te kerülsz föl? Bujdosom én.
    Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
    Egynek közülünk az útja
    mindég kivisz idegenbe.

    Bizony, jól mondja a nóta,
    hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
    messzi nagy útakra megyünk.
    Messzi nagy útak porából
    bizony, köpönyeget veszünk.

    S ebben a nagy köpönyegben,
    sok-sok súlyos köpönyegben
    bizony pajtás, mondom Néked:
    rendre, rendre mind elveszünk.

    (Bajorerdő, 1947)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gősi Vali: Lélekúton

    A titok néha mélyen megbújik
    de te ne add fel, s rátalálsz
    utad során egy hűséges társra,
    s nem lesz több hamis vallomás.

    Ha kitaláltad önmagad titkát,

    s nem rejti maszk már lényeged,

    valami tiszta, csillogó fénytől

    ragyog majd mindig a két szemed.

    Széthull a fény, és nyalábján végre

    mosoly születik arcodon,

    s e néma, szégyenlős biztatásra

    fénycsókot lehel az ajkadon.

    Feltárul – ahogy az első csókra –

    a rejtőzködő, nagy titok,

    s szelíden súgja, alig hallod:

    • hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

    E fénylő, tiszta, derűs világban

    lehulló álarcod mögül

    felderül valódi, tiszta éned,

    és lágy dal fakad ott legbelül.

    Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam

    neked szól, rólad mesél:

    önmagad mélyén hallgató lényed

    dalolja halkan: ez vagyok én…

    Forrás: Lélektől lélekig