Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
Forrás: Lélektől lélekig
Szemed szédülő lelked tükörterme.
Benne minden annyira eltúlzott s mégis
olyan valószínűtlenül őszinte.
A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy.
Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
Vágyak és gátak laza hálójában
mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
És ha egyszer igazán közel jönnél,
úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
én csak nézném azt az eleven homályt,
és Nálad maradnék örökre… Végre.
Forrás: Lélektől lélekig
A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, –
Jövök, – ki tudja már mióta
S megyek, – ki tudja meddig még.
A célom – Isten tudja csak –
Talán a semmi – tán az ég.
Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.
Még feljebb gyér fű és moha, –
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, – minden kihalt.
Jövök, nem tudom már mióta.
Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, – ki tudja meddig még.
Ez tán a mennybemenetel.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
Forrás: Lélektől lélekig
Mára száműztem minden földi dalt,
a lelkem messzi magasságba vágyott,
adok az Istennek egy szerenádot.
S íme a felhőkárpit kissé meghasad,
gyertyaláng libben a függöny alatt,
hogy észrevette: jelt ád az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-hireket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.
Harangjait állatja némán
S az Istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.
Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.
A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.
Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.
Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók,
Össze-kondulnak.
Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.
Forrás: Lélektől lélekig
Kányádi Uram szerénytelenül folytatom
Vannak emberek
akiken álarc
szívükben dac
és önmaguk ellen fordított erő
életeket legyaluló erő
Gyötrő gyötrelmekre
vannak emberek
Akik nem mernek szembenézni
tökéletesnek hitt magukkal
mellükben szívük
otromba ritmusokat püföl
és testük sem ismeri az
ős-konok taktusokat
Életük egyre jár a semmire
langyosságra taglózó kritikára
tönkreverésre
mások el nem ismerésére
Önmaguk istenítésére
vannak emberek
Akik önző módon hisznek
pótolhatatlan egyetlenségükben
s hogy felettük nem jár el
a cserbenhagyó idő
A történelembe írva látják nevüket
pedig az csak egy kavargó porfelhő
És vannak emberek
akik gyávák élni
könnyebb ítélni
Látványosan haldokolnak
mindenért másokat okolnak
akikben lánctalpakon
csikorogva jár az érzelem
agyukban szikráját sem őrzi az értelem
Kanóc nélküli vaksi gyertyájuk
Rajtuk kívül senki semmit nem tud
Sárba döngölésre
vannak emberek
Forrás: Lélektől lélekig
Kányádi Sándor után szabadon
Vannak családok
ahol sebhelyes arccal jön elébed a keserű szó
ahol egy ágyban ketten kucorognak
az elhagyatottság meg a magány és
csak hírből ismerik a gondoskodást
Üres kenyértartóban morzsák visszhangzanak
a gyermekek csorba fűszálakként élnek tovább
Vannak családok
ahol árvábbnál is árvább az árva élő szüleit nem ismeri
a mindennél szebb titkot még gondolni sem meri
hogy egyszer rálel anyjára ki sosem akarta magához ölelni
Vannak családok
ahol kezek fonódnak egymásba de jeges tengerágyban ring
a két szabadulásra váró lélek
és nem lelnek egymásnál menedéket
Vannak családok
ahol a hétfőt várják akkor enni kap a gyermek
mert segélyből már nem telik
a napköziben meleg étellel kínálják
az iskolába elég ezért elmenni
Ahol nem nevetnek szabadon és lélegzetért kapkodva
ajkukon pecsét arcukon megfagyott ima
s áhított percekben álom tör reájuk édes andalító
messzi családok asztalt körül ülő vacsorájáról
hol desszert a lágy szó és szép dalokat pendít a simító
meleg tenyér és már nem is kell kenyér
mert mindenük megvan mert együtt vannak
szelíd szózuhatagban
Vannak családok
ahol idegen az áldás az anyaméhben
zigótára gömbölyödött remény fészkel
és vannak minden lehetőséget vesztett anyák
akik a korai klimax verítékhullámaiban fuldokolnak
és ritkult csontokon rogyadozva cipelik
beteljesületlen vágyaikat
a megnemszületett gyermek kacagására
ébrednek lucskos álmaikból
és vannak családok
ahol az asszony a férfi és a férfi az asszony
s törvénytelen törvényszerűségben
mind arra tör hogy irányítson
szélmalmaik emancipációs szózatokat őrölnek
durva szemekre
magukra maradva aztán méltóságukat vesztve
teóriákat gyártanak megszentségtelenítve
a még menthetőt de letiporják a szebb jövőt
és vannak családok
ahol hazudni sikk és senki nem tudja kinek mit
lódított s a hűséget már csak a köztük alvó eb ismeri
kész átverés show az élet miközben istenítik a hűséget
az egyszer élünk jelszavával lelakják egymás életét
és vannak családok
ahová a jó szó levélben érkezik
s a pengére vékonyult szájak az erkölcsre hivatkozva
nem nyílnak meg soha
s anyáik bűnét cipelik magukban
a szeretetlen gyermekkor sikoltó hangjára riadnak
nagykabát helyett bicikliről álmodnak
s az elpazarolt anyai csókok
selymét vágyják vissza tökéletesre álmodva
kifosztott életüket
s a sírba magukkal viszik az egyetlent
mi megmaradt a becsületüket
Forrás: Lélektől lélekig
Hatalmas király az erdő,
ezernyi a népe annak,
mind, mind Erdő Őfelsége,
kegyelméből élnek, vannak.
Címerében nap, hold, bolygók,
udvarhölgyek körülötte,
udvaroncok, mind az ősi,
szarvas-nemzetség szülötte.
Fürge nyulak a futárok,
ugrik egy-egy a bokorból,
fülemüle-zenekar szól,
szép mesét a forrás mormol.
Árnyékban nyíló virágon,
ér mentén, egy-egy csapáson
méhrajt látni vonulóban,
hangyasereg is bukdácsol.
Menjünk mink is a királyhoz,
kedvesem, váljunk gyerekké,
szerelem és jószerencse
váljanak játékszerekké.
Úgyis az egész természet
csak azon volt, én úgy látom,
hogy te légy a legislegszebb
játékbaba a világon.
Mendegélünk majd kettesben,
elbolyongunk ott magunkban,
forrás mellé pihenünk le,
az egy hársfa alól buggyan.
El is alszunk ott, virággal
hint a hársfa halkan ringva,
juh-karámból pásztor tülke
búg bele az álmainkba.
Egyre jobban összebújva
szundikálunk, szundikálunk.
Hallga, hallga, bölcs tanácsát
hívja most urunk-királyunk.
Hold besüt a lombok résén
szép fehér forrás fölébe
és körénk gyűl innen-onnan
őfelsége udvarnépe:
tenger habfehér csikói,
nagy bölénybikák, őslények,
dús aggancsú szarvasgímek,
kicsinyükkel a nőstények.
A hársfánktól sorra kérdik,
kik vagyunk és tanakodnak,
majd az ágat félrehajtja
jó gazdánk és szól azoknak:
“Ó, nézzétek, hogy alusszák
erdő álmát, ó, de szépen!
Mind a ketten véghetetlen
kedvesek, mint a mesében!”
Forrás: Lélektől lélekig
Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.
Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el…
Forrás: Lélektől lélekig
