https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Kiss Judit Ágnes: Zaj

    Kislánykoromban a gúny s a feszült
    igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
    A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
    most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
    A szerelemnek hívott tévelygések,
    a kín horga, min vágy volt a csali,
    és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
    vagy zaj van, az Istent nem hallani.
    Mi jöhet még? A lassú szétesés
    sejtről sejtre. A kíméletlen gének
    sodornak már a végső csönd felé,
    míg hallgatom a szívverésem. Félek.
    (Túl mindazon, de innen mindezen
    mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerré,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiúik fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: MEK

  • Juhász Ferenc: Esti könyörgés

    Néhány évet adj még nekem
    Természet: néma, mohó Istenem,
    titok, enigma, köd-hús sejtelem,
    láng-hit, láz, teremtés-türelem.
    Mielőtt létem abbahagy
    mágnes-csókommal ráragad
    hűségem, s nézzek prizma-süveg
    rózsákkal, mint a kékzománc legyek.
    Mert élni, élni, élni jó!
    Hömpölyögni, mint a folyó,
    zöld lázzal nőni, mint a fű,
    a teremtés-tekintetű.
    Zokogni, mint a szomjúság,
    nyögni, mint a télfújta fák
    agancs-ablakain a fény-dolog:
    a celofán-szél zúz, átzuhog.
    Adj még néhány évet nekem
    szívembe-rejtett Istenem:
    lehessen újra énekem,
    dal, éposz, mámor, értelem.
    Néhány egyszerű költemény,
    világ-varázsból küldemény,
    mindennapi föltámadás,
    az életre csodálkozás.
    Amit kérek, az nem kevés:
    világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
    idő-rohadt történelem,
    mindig láz, sose félelem.
    Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
    fekete vágy, vér-erjedés,
    halálig tartó szerelem,
    a test lángja: nemi győzelem.
    Mert élni, tenni azt ami
    nem a semmi, de a valami!
    Házra rátenni a tetőt.
    Aztán várni a temetőt.
    Aztán majd úgyis földbe szállok,
    befogadnak az óceánok,
    mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
    rakétával kilőtt tengeralattjárót.
    Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
    Jajtalan süllyedésem az utolsó.
    S fölöttem a Mindenség virágzik.
    Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Karinthy Frigyes: Szabó Lőrinc, a metafizikus

    SZABÓ LŐRINC, a metafizikus

    PÜNKÖSDI VERSIKE AZ ESŐCSKÉRŐL

    Egy kicsit esett ma délután,
    Mentem a körúton át,
    Jött szembe egy masamódlány,
    Egy polgár és két kalmár.

    „Jót tesz a termésnek a zápor”,
    Mondta valaki ezt
    S lelkemben e szóra kinyílott
    Egy mélység s több Mount Everest.

    Vérzápor és gennyzivatar volt
    Az egész történelem
    Harcolt Ég és Pokol és Dögvész,
    Tűz és Víz és a többi elem,

    Anyag és Erő és Elektron,
    Rádium és tatai brikett,
    Lent a mélyben Másodfokú Egyenletek
    Nyaldostak véres sebeket.

    Pünkösdkor tüzes nyelvek
    Zuhogtak az égből alá,
    Naprendszerek pofozták egymást,
    Két rostélyos egymást falá.

    Így dudolásztam magamban
    S gondoltam, meglepem Erzsikét,
    De nem volt nálam elég pénz
    S inkább írtam egy versikét.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes:Így írtok ti!

    ILLYÉS GYULA, a tempós

    KÖLTŐ PÜNKÖSDI ÉNEKE

    Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
    Lepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép
    Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkod-
    Va, integet felém, ahogy járok rajta
    Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
    Járok, dunántúli magyar föld,
    Ráncosarcú, nagybajuszú, csipásszemű
    Öreg, hümmög és krákog és köp
    És ahogy ballagunk, billegünk,
    Megállok, nem veszi észre
    És kiballag ballagó lábam alól
    És továbbsétál és én a levegőbe maradok.
    És nézek utánna, nyetenye, riska hé,
    Hová szaladsz, de nem fordul meg,
    Így vádolok, kaszálva a légben,
    Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    JÓZSEF ATTILA, az elképesztő

    PÜNKÖSDI KOLBÁSZ

    Mennyei kolbászok
    Döfölődtek szívesen,
    Gyémántlencsét rágott
    Két fúrása szívemen.

    Hóttig heverészek,
    Egyszer se hibázok,
    Hótom után angyalokkal
    Vígan parolázok.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    TÓTH ÁRPÁD, a finom

    ADY ENDRÉNEK

    Mester, egy ifjú agg, setétlő, béna, sánta
    Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:
    Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
    Olvasva énekid a vénhedt utcasárba…
    S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
    S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
    Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
    Málé kis inasod én szörnyű Mesterem.

    Alázattal, szelíden, ki ünnepelni jöttem
    Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;
    Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
    Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
    Mert isten vagy, csekélység, és két isten és három
    Oly bús, kietlen mindegy… s eszembe jut a tantim,
    Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’
    S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, a szimbolista

    Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen–Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen–Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.

    „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

    Mint aki halkan belelépett.

    És jönnek távol, ferde illatok
    Mint kósza lányok és hideg cselédek
    Kiknek bús kontyán angyal andalog
    Mint aki halkan belelépett.

    Mint aki halkan belelépett
    Valamibe… s most tüszköl s fintorog
    Mint trombiták és roppant trombonok
    S a holdvilágnál szédelegve ferdül
    Nehéz boroktól és aranyló sertül
    Úgy lépek vissza mostan életembe
    Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
    S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

    Mint aki halkan belelépett.

    VIII – A kis edény

    Oly furcsa és merev.
    Aranyhabos tó, emlék-temető
    Emlékek ágya, ágyak ápolója,
    Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
    Emléket emtet, engem temet ő
    Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
    És távoli, mély országokba int be
    Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
    Oly bús, fehér, olyan igénytelen
    Becéz, reámnéz és tréfál velem
    Mint egy kis fehér legyező,
    Csak rátekintek s így szólok: ez ő.
    A jó, szelíd, a kedves, pici teknő –
    De néha megnő –
    És néha horpad s néha szétreped
    És szerteszökken szörnyű fergeteg
    És a homályban bőszen harsonáz
    És akkora már, mint a ház
    És ordítunk és sírunk: diadal
    És ilyen fiatal
    S mint kürtök öble s vérző trombiták
    És néha vág.
    És néha vég.
    És néha olyan, mint az ég.
    S mint longa, linga, lunga, lenge lég
    (Még, még.)
    És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
    És néha néz ránk –
    És néha olyan, mintha verset írna.

    XIII – Én nyafogok

    Én nyafogok
    Az életben, mint kevesek
    Én nyifegek
    Távol mezőkön bőrző levesek
    Én nyühögök
    Valami van, valami nincs
    Én szepegek
    Valami kósza, kótya kincs
    Én szüpögök
    Az éjbe, későn és korán
    Én szipogok
    Az orromon, e roppant trombitán.

    Forrás: MEK