https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Gámentzy Eduárd: Lovaim visszatérnek

    Lovaim mindig visszatérnek,
    Nem tűrnek kötőféket, ostort.
    Keserű füveket legelnek,
    Tenyérből cukrot egy se kóstolt.

    Visszatérnek, mert ők neveltek.
    Nem rabnak… gyengének. Szabadnak!
    S ha arcom kezembe temetem,
    Tudom sokáig úgyse hagynak!

    Eljönnek értem… testvérükért,
    Hogy összerezzen az éjszaka,
    Ha meghallja a nagy dobogást,
    Amikor indulunk haza!

    Felhők foszlott hátán taposva
    (Parazsat viszünk eleségül)
    Belerúgunk a csillagokba,
    Úgy… hogy a Föld is beleszédül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Más énekli nekem

    Állj meg! Ne szaladj,
    úgyis álmodunk.
    Megfoghatom virágszín nyakad.
    Mert álomban, úgy-e, mindent szabad?

    Állj meg! Ne szaladj,
    árok közelít.
    S álomban az ember nagyot esik.

    Állj meg! Ne szaladj,
    ülj a fűbe le,
    dicsérd meg, hogy kibújt a feje,
    s zöld selyem köténye simogat!
    Csiklandva, puhán, akár a hajad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Idővel

    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
    Te tudod: az örök seb mese csak,
    Egy seb ha nyílik, a másik heged,
    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    A perced ír, az órád irgalom,
    Az éveid csupa szent sebkötések,
    Vezess, vezess, mi követünk vakon.
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
    Egyre halkulóbb, estelibb a táj
    És révedezőbbek a jegenyék,
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Suhanó pici békeangyalok
    Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

    Úgy múlik lassan minden fájdalom.
    Ahogy az élet elmúlik velök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Fáradt ember tünődése

    Országúton hóbaesve:
    Úgy lep el egy téli este
    Lábamnyomát temetve majd?
    Az ég sem lesz holdvilágos?…
    A boldogság messze szálldos
    S kerül engem,
    A kósza, merengő magyart?

    Új nászon majd citera peng?
    Engemet meg temet a csend,
    Temet a tél s belep a hó?
    S könnyek értem hullnak néha?
    Vagy a vándor messzi, néma
    Haldoklásán
    A szél lesz csak a sirató?

    S a túlvilág messzeségén,
    Vagy ott lenn a sírom éjén,
    Majd megszűnik a kín, a jaj?…
    – Föld méhiben, síri csendben,
    Ott majd szépen megpihenve,
    Távol tőled,
    Te földi gond s te földi baj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Mindenüvé

    „Én gyökértelennek érzem magam,
    mert én vagyok a gyökér.”

    Esterházy Péter

    Majd elfelejted lakásod címét,
    számát, igazi neved, de a FÉNYBEN
    lesz a te helyed, hiszen csak
    a fény teremti és veti az árnyakat,
    oldja, amit ember nem oldhat,
    csodaszert hoz, a sötétből kihívja
    az angyalt, a csillagok kivirágoznak
    az égen teérted, majd MINDENÜVÉ
    leszel, a földdé, az éggé, az éterré,
    a halhatatlanság örök parázsa
    fénylik helyetted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Későre jár

    Hosszú kételkedés után nem hívod
    fel barátaidat, nem keresed őket,
    nem akarsz a sok gyűrődés után
    megbocsátani, nem kellenek többé
    az összefüggések, nem kellenek többé
    a hízelgő beszédek, nem nézel bele
    noteszeidbe sem, fölösleges lesz
    az írás is, pedig a szavak sok
    mindent még elárulhatnak, nekik
    majdnem mindegy, hogy Adyt
    idézel, vagy Kosztolányit, reménykedjél,
    lehet, hogy megtűrnek még, de még
    néhányszor szíven döfnek a blöffölés
    könnyű szlogenjével, ne politizálj,
    újabb rendezések helyett itt van
    a jól bevált színpadi kép, egyre
    megy, ha tanár vagy, vagy költő, de
    lehetsz még bohóc is, csak szórakoztass,
    adj újabb szenzációt, legyél gyors és
    felületes, de ne legyen megoldás,
    a színfalak mögött úgysem várnak
    rád, inkább ottmaradjon torkodban
    a kimondatlan szó, ne legyél többé
    letisztult klasszicista, sem avantgardista,
    csak hallgassál, mint az elhagyott
    sírjel, későre jár, későre jár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Kímélj meg

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kímélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem únsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?
    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.
    Vagy talán őseredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrennek néha még
    Szokás csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odaadta frigy előtt a testét?
    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem,
    hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.
    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek több ezer éve!
    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

    (1963)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

    Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
    csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
    hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
    Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
    nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
    a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
    Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
    hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
    hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
    űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
    és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
    nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
    Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
    melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
    mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
    csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
    Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
    és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
    és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
    amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
    De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
    és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
    nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
    csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
    S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
    Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
    Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
    vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
    hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
    tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
    a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
    jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

    (1963)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Epicentrum

    Szigetelt csöndben,
    félszeg, esendő áhítatban,
    száraz lábbal a Vérvörös tengeren,
    a Hurrikán szigetek alsó csücskén,
    átellenben a gyűlölködéssel,
    szép, pasztellszínű égbolt alatt
    lesátorozik a Reménység,
    lesz még egyszer…

    Micsoda bomlékony avarban járunk!
    Az elsárgult hétköznapok
    szétmállanak a lábunk alatt,
    cipőnkre iszamos sár tapad,
    a rothadás édes bűze
    rárakódik a hörgőinkre,
    és felköhögjük tegnapjainkat.

    Kilazult támfalakhoz dőlünk,
    keressük a cementet,
    hogy házainkat betapasszuk,
    de a föld táncot jár alattunk,
    szétnyílik, mint a seb,
    és összedőlnek a menedékek.

    Mázsás tömbök alól,
    nagy messze, a hályogos homályban
    pisla fények, szaggatott jeladások,
    üzenet vagy beteljesedés.
    A fázós lélek magára dobja köpenyét,
    megindul a fényforrás felé,
    és remél. Remél. Mint már annyiszor.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hegyibeszéd

    Boldogok a nyílt szívűek,
    akik – bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat –
    ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának,
    szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét
    s a hitük fehérjét is,
    nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár,
    bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezeték-szerelőn
    s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást,
    mert az úr – ugye – a pokolban is úr.
    És boldogok a felszegett fejűek,
    akik már azt is megtanulták,
    hogy az úr nem a pokolban,
    de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr,
    annyira úr,
    hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem
    veti oda a gépkocsivezetőjének,
    pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált
    annak idején a parádés kocsisától.
    Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők,
    akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
    hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe,
    de – hallván asszonyuk szidalmait –
    legközelebb kint, a lábtörlőn hagyják a talpnyi hazát is.
    És boldogok a széplelkű lelki szegények,
    akik a közösségért kiáltott szót
    pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni,
    pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját
    s forró lihegésük szítja azokat,
    akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában
    mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt.
    E boldogok miatt
    a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő
    olykor egy kicsit boldogtalan.

    (1973)

    Forrás: Lélektől lélekig