Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sirok.
Szeretem a világi lármát,
Hol elkábúl az öntudat,
Ha vérező szivembe vágják
Unalom, kétség karmukat.
S ha örömem van, úgy szeretném
Kitárni más előtt magam
És ráfonódni, mint a repkény
A szívre, mely virágtalan.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derüje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép szerencse, vak szerencse,
Mit gondoljak felőled?
Te vagy-e bolond, vagy a föld
Tesz bolonddá tégedet?
Világtalan vagy s az egész
Világ szeret tégedet,
S te szegény világtalan, a
Vak világot vezeted?
Én ugyan nem láttalak még,
Isten tudja, merre jársz;
Te is, amint veszem észre,
Magas palotákra vágysz.
Pedig hidd el, téged ottan
Nem szeretnek úgy soha,
Mint ahol megúnt testvéred
Él, a gyászos mostoha!
Azt veted okul talán, hogy
Háládatlan a világ,
S akit egyszer fölemeltél,
Utóbb a nyakadra hág,
Elfelejtvén, hogy mit adtál,
Újra elveheted azt,
S hűtlenül elpazarolják
Minden hozományidat?
Ah de épen ez ok ellen
Százezer példa beszél,
Hogy ki tízszer is elűzött,
Újra abba szeretél.
S ki érted hőn sohajtoz
Lenn a börtön fenekén,
Rá se nézesz, mert talán hogy
Örök szerelmet igér?…
Úgy van, úgy!… hogy a hasonló
Csak hasonlónak örül,
Te pedig a legkacérabb
Minden szépségek közül,
Hitvány és üres fejűket
Látogatsz meg, mint magad,
A nagy és bölcs nem kell… ők meg
Megvetik hatalmadat.
Szép szerencse, vak szerencse,
Mit gondoljak felőled?
Hogyha szép vagy, kár bizony, ha
Eltakarod képedet.
Szégyenled tán kicsapongó –
Sohse szégyeld – vétkedet:
Hisz ha vak vagy, a világ még
Nálad is szemtelenebb!…
Forrás: Lélektől lélekig
Diófa
.
Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem
veled a hasító, kérgesítő időben.
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,
s ágas-eres kezem visszafelel neki.
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.
Csillogó, nehéz, aranyos övet
övezek én magamra
és leborulok az oltárköved elé
ó, küzdők
mezője ezer-hangú Magyarország.
Hogy amíg
nagy árnyékú pilláimat leásom:
az én két szemem
csak azt lássa itt,
hogy a Tető, az Isten és a Nyár
a te roppant öleidbe
már nagy szárnyakon sietnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint a bársonyos, érdes keserűség,
mint az ecet, a tej és a méz
különös keveréke, mint a forró,
fogvacogtató, delejes alkohol,
mint a föllobbanó és vakító,
sziporkázó magnézium,
mint a füstölgő kénszalag,
a bódító tömjén, aceton,
gyöngyvirág, ózon, rózsa,
mint a szaggató fájdalom,
a ki-nem-érdemelt öröm
fékezhetetlen, kék áradása,
mint a harag fojtogató füstje,
amit gyors megbánás követ,
de csak alaktalanul kavarog
a torz hétköznapok zűrzavarában,
mint a csodálatos, tavaszi bizalom,
az a gyámoltalan és gyanútlan,
zöld kitárulkozás,
az az önfeledt,
ujjongó, gyermeki hit,
ami azonnal megrendít,
még most is, annyi év után,
a hiábavaló vergődések ellenére,
szinte egyik pillanatról a másikra,
s újra megkísért az esztelen remény,
mint a sorvasztó láz,
a csontig hasító hideglelés,
a test bizsergése, remegése,
mint a csillapíthatatlan szomjúság,
amit nem enyhít semmi ital, csak a vér,
csak a vér játékos, barbár zuhogása,
csak a vadlovak dübörgő vágtatása,
csatakos nyerítése, nyihogása az éjben,
mint a suhogó zápor,
a távolodó vihar,
mint a szántóföldek fölött
az ezüstösen csillogó pára,
mint a kenyér és a bor,
mint a só,
a legegyszerűbb dolgok,
egy fonnyadó test mulandó szépsége,
egy mozdulat suta bája,
ahogy elfogy lassan a levegő,
egyre gyönyörűbb az idő vonulása
Forrás: Lélektől lélekig
Az egykori arcképfestő alázatával,
gyökérből, répából, vöröshagymából,
illatos gyümölcsfüzérből, sarkantyú-
virágból, büdöskéből és olajbogyóból
próbálom összerakni arcodat,
a romlandó anyagból a fonnyadó,
pusztuló vonásokat, a pótolhatatlan
és egyszeri remekét a világnak,
de semmi eredménye nincs a kínlódásnak,
hiába faggatom a föld gyümölcseit,
szétmaszatolódik kezem alatt a kép,
pedig tizenkilenc év távolából is hallom
az egyetlen s utolsó telefonbeszélgetést:
a suta kérdéseket, a tanácsokat, a sírást,
amiből megérthettem volna hogy, de nem,
én nem gyanakodtam akkor semmiféle búcsúzásra,
nem ügyeltem az elfogódott hangra, az aggódásra,
de ha rájöttem volna, mondd, te kedves árnyék,
akkor elviselhetőbb lenne most hiányod?
Forrás: Lélektől lélekig
Beszéljünk arról,
ami van s ami nincs,
a jelen időről,
a gerincfájdalomról,
a nikotinmérgezésről,
az elkurvult barátokról,
a kialvó érdeklődésről,
erről a pocsolya létről,
melyben nincsen áldozat,
csak fürge gyilkosok,
méregetjük egymást
pojácák és balekok,
farsangi maskarában,
szerepet játszva, hazudozva
egymás iránti megbecsülésről,
közös célról, egyebekről,
lányok szoknyája alá bekukkantva,
szerelemről, örök hűségről,
pedig minket is anya szült,
s mielőtt még élve megbüdösödnénk,
vagyis hát mielőtt a testszag,
testünk szaga észrevétlenül
s mégis rohamosan fölerősödne,
szeretnénk találni vagy hallani
valami elfogadható magyarázatot,
valami hihető mesét,
mint a kisgyerek egyedül,
amikor fél a sötétben,
de nincsen semmi megnyugtató,
csak a mások szenvedése,
önzése, ügyeskedése látható,
csak az elvadult, magányos arcok
úszkálnak ebben a közönyös forgatagban,
távolodnak és közelednek egyre,
csoportokba verődve hadonásznak,
aztán szétválnak ismét reményüket vesztve.
Forrás: Lélektől lélekig
Határtalan a szerelem
nincs eleje, s nincs vége sem
derül-borul, s mielőtt elégne
csillagnak szökik az égbe
Viseld homlokod fényét!
Ne vesd le soha
Hiszen az égnek is
ragyog a homloka!
Ettől gyúlnak virágba az ágak,
így porlad hamuvá
szívünkben a bánat.
Ettől szökken szárba
lángoló reményem!
Testünk eggyé legyen
homlokod fényében!
Arcunk összeérjen
Homlokod fényében!
Sarokban a kemence:
a Kedves teste,
hogy ráboruljak
lázával azonosuljak
s pihegő álmában
tüzét szítsam
ajtaját sóhajjal nyissam
s hátán az édes nedveket
beigyam mint a könnyeket
becsússzak a forrongó sutba
fáklyámat mélyébe vessem
lobbanjon lángba a lelkem
szikrázzon fel a csillagokba
a föld csápja eleresszen
lebegjen a testem
e tűzbe vesszen
méh tüzében porrá omoljon
nedveiben feloldódjon
s karod két fényfátyla
tűzmadár hatalmas szárnya
égre emeljen, a mennybe
tűzsorsba mint a kemence
Vad örvényeken fuldoklunk
az idő parttalan óceánján.
Kezünk néha összeakad.
Fénysuttogásod szivárványpermetet
terít a morajló árra.
A hullámok lassan szelídülnek,
felbukkannak kicsinyke szirtek.
csak egy pillanatra,
hogy megpihenjünk!
összesimuljon testünk.
Aztán kezdődik újra
az isteni túra,
ami rendeltetett
a parttalan időben,
hullámok hátán,
fulldokolva
és szirtre simulva.
Hajótöröttei az időnek,
lakatlan szigetben
reménykedőknek,
ahol majd partra vetve
ágyazhatunk a szerelemre.
Álmomban Holdnak láttalak:
csillagpalásttal válladon
úsztál felém az éjen át
s bekopogtál az ablakon.
Paplanom felhője rám borult
záporoztak a könnyeim
eljöttél és nem vagy itt!
a semmit ölelik karjaim.
Eljöttél és nem vagy itt!
semmit markol a kezem
könnyek zivatarában
villámlik a szerelem
Álmomban fénynek láttalak
bekopogtál az ablakon
megnyitottam a szívemet
s a Holdat öleltem ágyamon.
Azt hiszed vége?
El lehet zárni
mint a vízcsapot
az örök, lüktető Napot?
Most jön csak a kín!
Az érintés hiánya!
Isten ellen küzdeni dőreség!
Hiába menekülsz!
Vele együtt repülsz!
Ha akarod, ha nem,
szerelem vállára
ráül a gyötrelem!
Csütörtökön még fényben égtem,
hétfőre rám dőlt az éjszaka.
Futok loholok tébolyultan
fogalmam sincsen hova?
Nem tudom, látod-e
szíved szemével, hogy
markolok a nyirkos éjbe?
Hogy döf belém halálosan
homlokod itt maradt fénye?
Aki szívet nyit, védtelen lesz,
incselkedik az Istennel
s fölfekszik a ravatalra
az utolsó szerelemmel.
Forrás: Lélektől lélekig
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Forrás: Lélektől lélekig
