Kategória: Szerzők

  • Dsida Jenő: Havazás

    Utcákra és terekre
    szálldos a könnyü, halk hó
    szitál és leng kavargó
    pelyhe.

    A végtelent söpörve
    táncol, újra meg újra,
    végül fáradtan hull a
    földre.

    Az álmosarcú nagy sík
    fölött halotti formán,
    tetők, kémények ormán,
    alszik.

    A csend világa áll ma.
    Kinyújtózik a földön
    felejtő, nemtörődöm
    álma.

    De a mély nyugalomból
    a szív emlékre kelve,
    egy hamvadt szerelemre
    gondol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Éjjel

    Nem tudtak még a lassú órák
    kalapácsai összetörni,
    nem hajolnak hozzám a fák,
    némák a lángoló madarak.

    Egészen bennem él az éj
    kifájhatatlan szürkesége,
    szétszórt keserű szavaim
    senki se szedi fel.

    Az árnyék hosszan rám zuhan,
    eltátott számon sűrű csend ül,
    homlokomról az éjszakát
    kezem kínlódva tépi.

    A puszta utcán kóborol
    valami könnyű, árva árnyék,
    a hold a barna foltokon
    sárgán, hidegen elgurul –

    Reggelre majd a szürke köd
    hosszú csíkokat húz az utcán,
    és dermedt számról földre hull
    a széthasadt kiáltás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágh István: A magány közhelyeiből

    Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
    pár napra, mindig az jár az eszemben,
    hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
    formát öltött hiányod költözik be
    hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
    pedig e kurta árvaság csak annyi
    együttlétünkhöz képest, mintha boltba
    szaladtál volna, én meg délben itthon
    fölmelegítem főztödet, szorongva,
    hátha özvegyi ebédem fogyasztom
    kihűlőben, s akár az élet vége
    kifárad lassan ételeid íze
    számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
    az egész lakást, a házat, a várost,
    ahogy az egyetemes kényszerképzet
    kibírhatatlan alakít magához
    pár napra, közben az jár az eszemben,
    mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Karácsonyra

    A szent estén majd eljövök ide.
    Álmaim szekerébe fogatok
    És szólok fantáziám táltosához:
    Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
    És álomhintón eljövök — ide.

    Itt minden fehér lesz, — fehér, s halott.
    Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
    A zúgó patakok.

    És én fenyőtől fenyőhöz megyek
    És minden fenyőt megsimogatok.

    És megkérdezem: virrasztotok még?
    És megkérdezem: hogy aludtatok?

    És aztán feltűzöm a szívemet
    A legmagasabb fenyő tetejére, –
    S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

    Néked ajánlom égő szívemet…

    Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Magány

    Utazásod is bekövetkezett,
    s a füstön át elbúcsúzott az arcod,
    mint egy fénykép, ha elhamvad a tűzben,
    mint szomorú szonáta, ha az ütem felén
    a vonó lehanyatlik,
    mint céllövőversenyen a galamb, ahogy
    kiterített szárnyakkal elzuhan,
    mint fehér robbanás, amelyre gomolyogva
    a füst és korom kazla dől,
    mint felgyújtott város, ahol senki sem él
    s a hó reggelre egészen befödte,
    mint elsüllyedt sziget, amely fölött
    még zavaros a víz.

    Lucsokban állok.
    Tél van.
    A pályaudvar csukott koporsó.
    A fekete vagonsor hideg halott.
    A ködből szavaid vércseppjeként ragyognak
    a szemaforok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A gyöngék imája

    Jó Uram, aki egyként letekintesz

    bogárra, hegyre, völgyre,

    virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

    Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

    csak nagyon-nagyon gyönge.

    Mert pókháló és köd a szív,

    selyemszőttes az álom,

    pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

    s én erőtlen kezem

    még azt sem tudja Hozzádig emelni.

    De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

    ami az Óceánnak

    legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

    Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

    csak gyönge, nagyon gyönge.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Bella István: Megtalált dal, 1959-ből

    Egy este csak úgy leheveredtem
    egy lánnyal a csillagokkal szemben,
    s csak úgy magamtól, kibetűztem
    szeméből, szájából a világ,
    a madarak ákom-bákomát.

    Most jó lenne mindezt elfeledni,
    és egész analfabéta lenni,
    és újra legelőször szeretni,

    S mint csodálatos ábécés könyvet
    felütni minden mosolyod, könnyed,
    és szótagolva az eget, a földet
    betűzgetni így: “tö…e…te.”

    És rádismerni: “te, te, te!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csöndes minden

    Lám, lám itt csöndes minden,
    egyszerű szobában lakom, fehérre
    meszelt falak közt, még a falutól
    is távol. Itt nincsenek dübörgő
    rotációsok, nincsenek zakatoló
    festékszagú, piszkos hétköznapok,
    örökös itt a csend és a vasárnap.

    Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
    mozdulatlanok az örökzöld lombok,
    lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
    a felhők is hallgatagok, szinte
    odafagytak a tiszta égre.

    És valahogy ez mégsem a feloldott
    bánat, a méltóságos nyugalom;
    ez csak a kimaradt szívdobbanás
    különös csendje, csak beletörődés,
    fenségessé dermedt nyugtalanság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Arany tó az égen

    Örülni, örülni de jó volna
    Lemenő nap aranytavának,
    Mely szétömölt amott a lombok
    Mögött az égen, s jobbra-balra
    Ringatják fejüket a vén fák
    Beleegyező mozdulattal,
    Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
    Lemegy a nap, és így kell lenni,
    Elhúnyni, elmerülni szépen,
    Lemenő nap arany tavában
    Elsüllyedni fekete csendben.

    Ó, élet, élet… ülök itt a
    Hegyoldali új játszótéren,
    A kisleányom karikázik,
    Csattog a bot vígan és fürgén
    Egy új, kis akaratos élet
    Bátor s tudatlan ritmusára.

    Szólnék utána, nem tudom mit:
    Becéző szót, korholó intést?
    Már ott nyargal az új játszótér
    Távol sarkán, már nem is látom,
    S vad érzés üt meg: látom-e újra?
    Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?

    Elmúlt az arany tó az égről,
    És egyszerre nagyon sötét lett.

    Forrás: Lélektől lélekig