https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • József Attila: Fák

    Puha szántások esõvert, leves
    gerezdjei között
    csüggedten várják a fák a sebes,
    apadt mellû ködöt.

    Sárga levelük lefele konyul,
    törzsük vizes, ragyog.
    Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
    s e fák magányosok.

    Még gallyas, vágatlan, sudár alak
    mind: hántatlan dorong.
    Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
    zömök varjú borong.

    Görcsösen fogja ijedt gyökerük
    az elmálló talajt.
    Nedvük sebesen kering, tüdejük
    még zörren, még sohajt.

    Rügyre gondolnak mormolva e fák.
    S a tág ég tiszta, nagy –
    reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
    megvillantja a fagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Estharangok

    Biborban fürdik már az égnek alja.
    Mámortól reszket már az alkonyat,
    A nap korongja bágyadtan halad,
    S egy szürke felhő lassan eltakarja.

    A fü között egy tücsök círipel,
    Álmosan zúg a fáknak lombozatja
    Zokogásomat senki meg nem hallja
    És panaszomra senki sem felel.

    De most!… valami jóleső meleg
    Simítja végig fájó szívemet
    Szempilláimat csendesen lezárom…
    Langy szellő hozza erdőn, réten át
    Az estharangok himnuszos dalát
    És imádságba halkul zokogásom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: TÉL, ABLAKBÓL

    Hová bújtak a madarak? Üres
    az ég, a tv-antennák keresztjei,
    mint agyag-szobor-vázak, amiket
    egy szobrász ott felejtett.

    Vázak… A kert is csupa váz, csupa
    meztelenség, a tekintet kopog,
    mikor hozzájuk ér, a pára-
    bolyhokat is kisöpörte a szél.

    Kemény lett a világ, kegyetlen,
    szemérmetlen – rendőri hullakamrák
    célszerűségével berendezett.
    S ó mennyi az ismeretlen halott!

    Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
    lepleivel, csecsebecséivel
    enyhítse e világraszóló,
    irgalmatlan őszinteséget.

    Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
    a saját és az idegen lakájok,
    kik fülbesúgó széptevéseikkel
    az állhatatlant megzavarják.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Kértem Istent

    Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.

    Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.

    Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.

    Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.

    Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.

    Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.

    Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
    És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szepes Mária, hit, ima, szeretet, türelem, fájdalom, lélek, gondolat, emberi kapcsolatok

  • Áprily Lajos: Menjünk a hóba

    Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
    hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
    amit a villanylámpa-gloriola
    munkára hajló homlokodnak ád.

    Levetném én is most egy alkonyatra
    a fáradtságom: szürke rabruhám,
    s hagynám, simuljon drága égi vatta
    éber sebemre altató-puhán.

    Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
    tündér karácsony volt, emlékezel?
    (A csónakunk sosem siklott azóta
    boldogság kék partjához oly közel.)

    Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
    Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
    S havasra vittek, vagy a végtelenbe
    a párás, zuzmarás mokány-lovak?

    Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
    és pattogó tűz és arany tea,
    s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
    bennünk egy vérvörös ázálea…

    Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
    fogadd el azt a fényes koronát,
    amit a pelyhek csillagzuhogója
    a múltba fordult homlokodnak ád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •   Nemes Nagy Ágnes: Karácsony


    Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
    narancsszín fények égtek hűvösen.
    Pár varjú szállt fejem felett kerengve
    s el nem repültek volna űzve sem.

    Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
    – S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
    egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
    mint koldus kézbe illatos kalács.

    Csodáltam. És a számon hála buggyant,
    nem láttam többet kósza varjakat:
    olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
    s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

  • Ady Endre: Szent Lélek ünnepére

    Mikor a basa-rózsák voltak itt
    Fejedelmi virágok,
    Loptunk idegen kertekből is
    A templomért,
    Hogy a templomban virágosan
    Lássuk egymást,
    Leányok, fiúk, nyugtalanok,
    Mert csak a templomban,
    Ének, ima és beszéd mellett
    Láttuk igazán egymást.

    Hajh, Szent Lélek,
    Be ifjú lehettél akkor
    S az ákácok is ifjak lehettek:
    Micsoda Pünkösdök voltak akkor.

    Dehogy, a mai Pünkösdök
    A szépek és igaziak.
    Nem kell templom, minden templom
    S úgy kiván a pünkösdi király,
    Hogy tudja, mire vágyik,
    Hogy tudja, zavarosból
    Gyönyörűen kibontva,
    Ki az, akit meztelenítve
    Újféle virágokkal
    Tele- és teleszór.
    És sokkal szebb azóta
    Az élet, a vágy és a lemondás is,
    Mióta templom minden
    S nem a pöf basa-rózsák,
    Ákácok, rózsák, semmik
    Az igazi virágok,
    Fejedelmi virágok.

    Minden, minden és minden,
    Templom, templom és templom,
    Lyányok, lyányok és lyányok,
    Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Jó éjszakát

    Késő van. Talán aludni fogok.
    Mielőtt behúnynám a szememet,
    Nehezen szerzett nyugodalmamat
    Szeretném megosztani veletek,
    Testvéreim a végtelen világban.

    Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
    Ma rendet láttam, és harmóniát.
    Mielőtt behúnynám a szememet,
    Elvégzem még ezt a vigiliát.
    Ajtótokra varázs-jelet vetek.

    Leborított lámpámat: lelkemet
    Ajtóitok előtt meghordozom,
    Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
    S magam módján talán imádkozom:
    Aludjatok, szépet álmodjatok.

    Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
    A lány lássa meg első kedvesét,
    Az öregek hadd kalandozzanak
    Emlékeik honában szerteszét.
    A férfi lássa célnál önmagát.

    Jó éjszakát, jó éjszakát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Zsörtölődő

    Elegünk van már,
    elegünk.
    Meddig kell még di-
    deregnünk?
    Mondják a kupás-
    cserepet
    megülő fagyos
    verebek.

    Télen átal is
    nyaraló
    fecskének lenni
    volna jó,
    csettegeti a
    porkahó
    alatt csőrölő
    kis rigó.

    Varjú körözget,
    billeget,
    letácsol rigót
    s verebet.
    Hogyha kedves a
    tollatok,
    annyit ne sopán-
    kodjatok.

    Megértem én már
    eleget,
    ennél is zordabb
    teleket.
    De olyat eddig
    sohasem,
    hogy vége egyszer
    ne legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig