Kategória: Szerzők

  • Sík Sándor: Az egyedülvalóságról

    Oly boldogság egyedül lenni!
    Én el akarok hagyni mindent,
    Énnekem nem kell senki, semmi.
    Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
    Nem kell az öröm lobogása sem.
    Énnekem nem kell senki, semmi,
    Csak magam és mennyei másom:
    Az én szerelmesem.

    Olyan édes egyedül lenni!
    Mikor a magamé vagyok,
    Mikor a zavaros özönben
    Egy kis pontot találhatok,
    Egy sziklát, ha parányit is,
    Ha szürkét is és hideget,
    De olyat, amely nem inog.
    És mikor onnan nézek a vizekbe,
    És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
    És hazatérek megpihenni,
    Mint alkonyatkor a fáradt madár.

    Oly édes odahaza lenni!
    És magamat kitárom,
    Akár a szentély ajtaját,
    És úgy gyűjtöm a perceket,
    A napot és az éjszakát,
    A hajnalt és alkonyatot,
    Napfényt, mosolyt és könnyeket,
    És mindent, mindent, ami fény,
    Ami meleg és ami élet.
    És bent a szentek-szentje rejtekén,
    A hétlakatú vasajtó megett,
    Ott összehordom mind a kincseket,
    Mint virágport a méh,
    És egy világot alkotok belőle,
    Amit meg nem lát soha senki,
    mert ez a világ a kedvesemé.

    Oly jó ama világban lenni!
    Mert ott vele vagyok.
    Ő ott van, ő mindig velem van,
    És gyakran mosolyog.
    Valahányszor magamba nézek;
    Ő mindig újra megszületik bennem,
    És ő egyedül az enyém.
    És énnekem ővele lennem
    Nem embernek való gyönyör;
    Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
    Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
    S édességétől meghalok.
    Hisz én oly gyönge és oly gyáva
    És olyan nyomorult vagyok!
    Az én szegény ember-szívemnek
    Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
    De ő, az édes, szeret engemet,
    És mindörökre az enyém.
    És mindörökre átölelve tartja lelkemet.

    Oly édes, édes vele lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Beteg-klapancia

    Látom a ködöket,
    téli reggeleket,
    hétfőket, keddeket,
    napokat, heteket…
    Nem írok verseket,
    Beteg vagyok, beteg.

    Beteg vagyok, beteg.
    Nem írok verseket,
    nem zengek éneket…
    Csak egypár szót nyögök
    vagy inkább köhögök:
    beteg vagyok, beteg.

    Régi időm elmult,
    régi kedvem fordult.
    Ki volt hivem, elbujt,
    hírem, nevem elhullt,
    erőm veszni indult,
    pénzem sohasem volt…

    Mondd, van-e jussod már
    hogy így nyögj és kántálj
    mint unott koldusszáj?
    Ki hallgat terád már?
    Naphosszat motyogd bár
    hogy itt fáj, hogy ott fáj…

    Künn a fagy közelít.
    Öröm, gond közelit.
    Karácsony közelit.
    A hegyek hátait,
    fenyőfák sátrait
    ünnepre meszelik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Egy megíratlan naplóból

    dec. 25.

    Itt jött rám a Karácsony,
    Rám, a kesely arcú pogányra,
    Itt jött rám a Karácsony,
    Gyermekségem falujában
    S azt hitte, hogy megtérít,
    Hogy szépen visszaingat.

    dec. 26.

    Talán-talán jobb volna
    Mégiscsak visszaesni,
    Betegen is a Krisztust,
    A régi Krisztust keresni.
    Talán-talán jobb volna,
    Mint lelkem keserülni:
    Krisztus előtt, templomban,
    Úgy, miként régen, leülni.
    Talán-talán jobb volna
    Most a faluban, itten,
    Fájó haraggal szólni:
    Hajh, mégiscsak élsz te, Isten.

    dec. 27.

    Ez már nem is Karácsony
    S kinek mi köze hozzá,
    Embernek vagy Istennek,
    Hogy én mint fogok élni,
    Vagy én mint fogok halni?

    Békesség az Istennek,
    Békesség az embernek,
    Békesség a halálnak,
    Békesség mindeneknek,

    De nékem

    Maradjon a háborúság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár

    Nyár,
    A régi vágyam egyre jobban
    Lobban,
    De vár, még egyre vár.

    Kár
    Így késlekedned, mert az éj setétül.
    Az élet
    Siralmas és sivár
    Enélkül.

    Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
    Görcsök
    Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.

    Mostan hajolj feléje.
    Közel a lázak kéjes éje.
    Akarod?
    Remegve nyújtsd a szájad és karod.
    Itt ital illatja tégedet vár.
    Nektár.

    Te
    Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
    Idd meg.

    Forrás: Arcanum

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rádnézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:

    • másodpercenként a szívem
      igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,

    • sem az, akinek képzelem
      sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:

    • Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
      de már is más, ahogy a víz
      ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer uton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:

    • ez mélybe dönt, szállni tanítva,
      az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,

    • a hinta egyre fel le száll,
      ha égben vagy, lenn pokol int,
      s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Fodor Ákos: N. N. Á.-PLAKETT

    Az Igaz Kép: él. Árad-apad, remeg.

    Modelljénél is elevenebb.

    — Csak a keret

    lehet

    befejezett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: HÓ-HIVOGATÓ

    De jó volna ha volna
    ha hó hullna halomba
    ha már fű sincs levél se
    betakarna a tél mindent fehérbe

    Kétkarácsony utolján
    ünnepnapok kihunytán
    fakó végén az évnek
    de jólesne kevés derű a szívnek

    Hét álló nap havazna?
    Ha tenné is mi haszna?
    A hó alól csak-újra
    az a csúf sár a hó alól kibújna

    Kevés derű mi lenne?
    Szépségtapasz a sebre
    Alatta mint előtte
    ami sajgott úgysem engesztelődne

    Azért mégis ha így is
    ha ez csöppet segít is
    de jó volna ha volna
    ha a friss hó falut-várost bevonna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Karácsonyi álom

    Magyar karácsony fekete-fakója
    És minden, ami mostani, múljon,
    Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
    Csillagos álom pelyhes takarója.
    Álom, álom karácsonyi álom!

    Álom, álom… Betlehemben
    Kicsike Jézus megszületett.
    Szép Szűz Mária, egek ékessége,
    Mi bűnös lelkünk egy édessége
    Csókkal hajol a jászolka tövébe,
    Kicsi Jézuskára rájanevet.
    Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
    Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
    Csilló levegő-égben, boldog fényességben
    Nekünk dalolnak angyali karok.

    „Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
    Békesség, békesség földön az embernek!”

    Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
    Panaszkodjunk-e teneked?
    Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
    Hiszen te jól tudsz mindeneket!

    S te, fényes szép angyalsereg,
    A békességet is ismered!
    A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:
    És édesanyja a bánsági búza.
    A békesség a nagy hegyek nyugalma:
    És homlokukat a Tátra koszorúzza.

    A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
    Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
    De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
    Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
    A békesség a kassai harangszó,
    S a székely falukon a pásztorok miséje
    Kétszerte szent!…
    Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus,
    Tedd, hogy legyen békesség idelent!

    Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
    Békesség a földön, békesség, békesség
    Szegény magyaroknak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A legszebb este

    Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
    Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
    Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
    Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.

    Vetkőzött a világ, didergően pőre:
    Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,
    Akarsz-e szerelem után is szeretni
    S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?

    Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
    Atyafias testem a csillogó Éggel
    S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
    Kellene a multam, kellene az Asszony.

    Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
    Szereted szeretni a jelenő Multat?
    Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
    Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?

    Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
    Be tudnék véreddel véresen viradni,
    Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
    S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?

    Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
    Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
    Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
    S adakozó számat ragadozó szádnak.

    Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.
    Havasan hullanék Reád az ajándék
    És mindent megadva és mindent ellesve
    Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A csillagok tövében

    Mondd, üldögélő, aki minden este
    Kiülsz az egyre teljesebbre váló
    Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
    A csillagképek hűvös reszketését –
    Nem hív a szomszéd házak békessége,
    Ahol megfáradt emberek pihegnek
    Erőt aludni a holnapi gondra,
    Nem hív a kertek aljáról az ének,
    A nevető, játékos fiatalság,
    Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
    Melyen a villany meleg fénykörében
    Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
    Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
    Magadat is felejtve – üldögélő,
    Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

    Csillagokat? Bolygók, napóriások,
    Izzó ködök, tejútak óceánját?
    Sugárözönök zápor-zuhogását?
    Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
    Eónjain keresztül erre tévedt
    Törmelékeit sokszázezer éve
    Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
    A világsíkok egymásba simúló,
    Egymásból újuló dimenzióit?
    Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
    Csilló tükörén a Határtalannak?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
    Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
    Három pár szárnyon lebegő csodáit,
    Amint a Törvény zengő vesszejével
    Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
    A Játék ütemét és énekelnek?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

    Azontúl már az ember nem beszél.
    A csillagok közt csillagként lebeg
    És teljesül és hallgat, mint a Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig