Kategória: Szerzők

  • Jékely Zoltán: Rémálom szürke sziklatájban

    …bizony fű a nép.
    Ézsaiás könyvéből

    Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
    halott költő verskötetét lapoztam.
    Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
    ahogy sötét, sürű betűkre váltan
    rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
    és szinte test szerint elémbe lépett –
    és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
    amért nyelvén nem olvasok, nem értek.

    Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
    visszhangosan gyanús kövek görögtek
    – ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
    találkozásunk valakik vigyázták:
    nem emberek, inkább dögkeselyűk.

    – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
    s nem mertem a Költővel szembenézni!
    – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
    gyász-dalait, és hordja szerteszét,
    süvítse messze! Lesz, aki megérti
    egy nép kollektív végrendeletét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Semmi az egész

    Várom, hogy visszatérj,
    szótlan szemembe nézz,
    mosolyogj szomorún:
    – Semmi az egész!

    Semmi az egész.
    Minden volt – ennyi lett!
    Vezess már haza engem.
    Szorítsd a kezemet.

    Éjjelenként majd néha,
    ha erősek leszünk,
    amit remélni kellene
    – arra emlékezünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Találkozás

    Alig mondott szavak nyomában
    Mosolyba olvad puha szánk,
    Áhitatos lágy a beszédünk.
    Kemény holnap nem les reánk.

    Kéz kéz mellett virágot tépünk,
    Egy ütembe símul a léptünk.
    Induláskor szép csendben várunk,
    Rövid az út, mit együtt járunk.

    Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
    Múló súrlódást megbocsátunk.
    Békít a csók, mely sohsem érik,
    S búcsúmagvú találkozásunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Notturno

    A szürke éj kóbor lovagja lettem,
    Mint egy beteg, unalmas trubadur,
    S amint az est sok groteszk árnya lebben,
    Megindulok, merengve, szótlanul…
    Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
    Pirulnak az eső utáni tócsák,
    Hidegen villog a kék kövezet,
    Kápráztat és vezet…

    Az égen felhők szállnak, szomorúak,
    Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
    Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
    A földi, párás, fájó sóhajok…
    Körül a sok komor körrajzú kőház
    — Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
    Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
    Komor ablak-szeme…

    Ó, ott belül e falak nem ily némák:
    Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
    Ilyenkor kúszik vergődő problémák
    Hűs kígyóteste a lelkek taván;
    Megremeg fogaim közt cigarettem,
    Hamva lehull szürkülő permetegben,
    S közel valahol bús ária csendül:
    Egy dal Chopinből…

    Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
    Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
    S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
    Elém tárul egy fűszeres fasor,
    Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
    Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
    Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
    S megejt az áhitat…

    Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
    Reámborul, könny futja át szemem,
    Egy gyermekkori édes, halk imádság
    Bűbája száll át árva lelkemen
    S csak néha nyilall szívembe a kétely:
    Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
    Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
    Ha elröpül az éj?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Dsida Jenő: Most elmondom…

    Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
    mikor a halk sík bársonyán
    kihúnyt a nap és már sovány
    arccal fölkelt a szép, hazug hold,
    nagyon vágytam hozzád beszélni –
    Ó, nem bohón és nem bolondul,
    de mélyen, mint harang ha kondul
    s ahogy csak férfi tud beszélni.

    Kezembe fogtam kezedet
    s felpillantottam, – fel a fára,
    melynek tar ágán furcsa, árva
    levél-sziluett reszketett,
    úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
    mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
    pilla szélén, vagy illanékony
    pernye, ha percig áll a füstben.

    Mint bús leány, kit lassu méreg
    naponta mart s félig megölt,
    de menyasszonyi fátylat ölt,
    bár tudja, több napot nem ér meg
    és révedezve haboz és vár,
    tétovázik a hajdani
    mérget ma is felhajtani:
    maradna is még, hullna is már.

    Társai, sárga, hullt szerelmek,
    halomban hevernek alul
    s éreztem, jaj, ez is lehull,
    ha szavaim most rálehelnek,
    nem bírja ki e halk, finom lény,
    ha holdsugárnál tömörebben
    csak egy hang is feléje rebben…
    És én hallgattam, mint a holdfény.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Robert Browning: Az elveszett kedves

    Nos vége! s bármily fájó íz is,
    Úgy fáj-e, mint hívém?
    Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is
    Már a tornác ívén!

    A szülők ifjú rügye pelyhes,
    Így láttam én ma még,
    De holnap mind pattanva kelyhes,
    – S lásd minden szín kiég…

    Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh,
    Nyúljak kezed után?
    S barát legyek? csak barát már? – jó!
    De annak is jut ám

    Egy nézés, ében fénnyel villanó! –
    Szívem hadd őrzi görcsösen, –
    S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!
    Lelkemből nem múl sohasem!

    De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,
    Csak tán csöppnyit puhább,
    S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
    Csak tán picinyt tovább…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: versfordítás-gyűjtemények

  • Illyés Gyula: Jó érezni…

    Csak Veled szép
    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben
    rejtőzködni mosolyodban.
    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek
    s érezni azt, hogy szép, Veled szép
    és csak Veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk külön tévelyegve
    talán egy kis fészek adja meg nekünk
    hol ajk az ajkon egymást átölelve
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Szabó Győző Gyula: Hétágú lét

    Az vagy, akinek hiszed magad,
    Vagy az, kinek mások tartanak?

    Hétnek hétféle.
    S hét nyelven beszélsz-e?

    Hét éned, hét alakod van tán,
    Vagy hét pecsét van kiléted titkán?

    Van-e hét életed,
    Vagy egy léted hétágú csupán?

    A sorsod most melyik ágon jár,
    Még hány csalódás, újrakezdés vár?

    Hány lesz a hétfejű sárkány,
    S a hétpróbás gazember, ki utadba áll?

    Hány bőrt nyúz le rólad egy élet,
    Talán épp hetet?

    És lesz-e hétszínű szivárvány,
    Mely megbocsájtja létedet?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Isten lánca

    Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
    Az Isten lánca vagyok én neked.

    Kötlek magadhoz élő kötelekkel,
    Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

    A ködlő múltat akarom, feledd,
    S állj meg hajnalló mélyeid felett.

    És nézz magadba boldog félelemmel:
    Isten szemével és az én szememmel.

    És tépd el mind a félig-fátylakat.
    Akarom: láss és megszeresd magad.

    Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
    Erősségnek és mosolygó vigasznak.

    Lásd, hogy világol a boldog titok:
    A zengő porta, mit Isten nyitott.

    Akarom: keljen új életre benned
    Alvó dala az építő igennek.

    És mosolyogd rám, édes jó barát,
    Az erős Isten élő mosolyát.

    Forrás: versgyűjtemények